Kevesen vannak, akik 12 évesen világbajnoknak mondhatják magukat. Bárdos Inez arról híres, hogy 2018 szeptemberében első alkalommal megnyerte a kick-box világbajnokságot Olaszországban.
A felkészüléséről, az élményeiről, a céljairól beszélgettem vele és a szüleivel, Ildikóval és Tamással.
Miért van két érem a nyakadban?
Az egyiket csapatban, a másikat egyéniben nyertem Olaszországban, a világbajnokságon – válaszolta Inez.
– Nagyon meg kell küzdeni azért, hogy valaki kijuthasson egy ilyen eseményre. Magyarországról csak 2 fő mehetett, a raglista első helyezettje és az országos bajnok. Mivel mindkettő én vagyok, ezért jöhetett még egy versenyző.
Sokat készültél a versenyre?
Júliustól dolgoztam rajta intenzíven. Három hétig futóedzésre jártam, ezt követte 5 hét edzőtábor. Napi három edzésem volt. Reggel hétkor keltünk, este 9-kor pedig már mindenki nyugovóra tért. Tehát, igen szigorú napirendet kellett tartani.
A végére biztos voltam benne, hogy jól fogok szerepelni. Ettől függetlenül persze kicsit izgultam. De azt mondtam magamnak: meg fogom csinálni.
Kik azok, akik felkészítettek?
A Király Team Szeged edzői: dr. Gyuris Gábor és Jároszkievicz Krisztián. Ők nagyon sokat segítettek a mérkőzések alatt is, hiszen folyamatosan tanácsokkal láttak el: mit csináljak, hogyan reagáljak az ellenfél támadására.
Mit tudsz mondani az ellenfelekről?
Tizenegyen voltunk: bolgár, német, ír, guatemalai és mi magyar versenyzők. Volt, akivel már korábban bunyóztam, így tudtam, milyen gyengéik lehetnek és hogyan győzhetem le őket.
Amikor túljutottam az elődöntőkön, akkor éreztem, hogy talán meg is nyerhetem a versenyt. Nagyon törekedtem arra, hogy tiszta találataim legyenek, mert tudom, hogy azt kifejezetten értékelik a pontozók.
Mi az, ami erőt adott neked a verseny közben?
Arra gondoltam minden meccsem előtt, hogy ezt megnyerem. Elhittem és megcsináltam. Azt hiszem, önbizalom nélkül nem megy.
Csodálatos érzés volt a dobogó legfelsőbb fokán állni életem első világbajnokságán.
Korábban számos külföldi versenyt is nyertem már, de ez mindent megkoronázott.
Mióta sportolsz?
Először óvodában kezdtem boksszal. Aztán néptáncoltam, majd elmentem apa kick-box edzésére. Ott én is kipróbáltam magam. Az edző rögtön mondta, hogy tehetséges vagyok és invitált, hogy jöjjek máskor is.
Elkezdtem járni edzésekre, majd 2015-től versenyekre is és így lépésről-lépésre fejlődtem.
Nagyon szeretem csinálni. Mellesleg az is jó érzés, hogy meg tudom védeni magam.
Mennyire jelent lemondást számodra a kick-box?
Amíg nyáron a többiek strandolnak, addig én edzőtáborban képzem magam. A hét öt napján van edzésem. Bemelegítünk, nyújtunk, bokszolunk, illetve technikai gyakorlatokat csinálunk. Az utóbbi kettőt nagyon szeretem. A kedvenc technikám a sorozat-rúgás. Persze, azért pihenni is szoktam.
Amire még muszáj figyelnem, az az étkezés. A világbajnokság előtt például fogynom kellett egy kilót és csak salátát ettem.
Hogyan tovább?
Ha olimpiai sportág lesz a kick-box, akkor mindenképpen szeretnék kijutni. A legközelebbi feladat pedig, hogy az EB-n jól teljesítsek és persze utána megvédjem a világbajnoki címem.
Felnőttként is szeretném folytatni a kick-boxot. Később pedig akár edző is lehetek.
Jelenleg a testnevelés és a sport mellett azért a tantárgyak közül a rajzot, informatikát, és a matekot is szeretem.
Mit csinálsz szabadidődben?
Van egy gyönyörű, Max nevű német juhász kutyám, akivel nagyon szeretek együtt lenni. Hogy szófogadó legyen, apával együtt visszük kutyasuliba.
Most Ildikóhoz és Tamáshoz fordulok: mit jelent egy szülő számára, hogy a gyermeke már 12 évesen élsportoló?
Nagy örömöt, egyúttal nagy áldozatot is jelent – vallotta meg Tamás, az édesapa. – Munka mellett el kell juttatni edzésekre, hazai és nemzetközi versenyekre is és mindezt egész évben.
A tavalyi esztendőt úgy csinálta végig a gyermekünk, hogy amikor megjött az iskolából, akkor volt egy óra „szabadidő”. Azután irány az edzés. Amikor onnan hazaért, már nem sok mindenre maradt energiája. Vacsorázott, lefürdött és lefeküdt, majd másnap ment az iskolába. Ilyen leterheltség mellett mégis nagyon jó tanuló Inez. Erre büszkék vagyunk.
Sokan csak a sikereket látják, a jéghegy csúcsát, de hogy ez mennyi idő, energia, anyagi ráfordítás, lemondás, azt már kevesen veszik észre.
A feleségemmel megosztjuk a feladatokat: én a versenyekre viszem, Ildikó pedig az edzésekre.
Korábban én is kick-boxoztam, de szakmai tanácsokat nem igazán adok neki, arra ott vannak az edzők. Inkább az apja akarok maradni.
Természetesen, gyermekként nagy szüksége van a bátorításra. Igyekszünk, mint szülők mindenben mellette állni. Talán, ezért is van Ineznek egy egészséges önbizalma.
Látom rajta, hogy az önfegyelem tekintetében rengeteget fejlődött. Amikor például odamegyünk egy versenyre, reggel 8-kor lemérlegel és utána lehet, hogy csak délután 5-kor kezd. Addig nem lehet úgy enni és inni, mint egy átlagos napon. De ő türelmesen kivárja a sorát. Nem hisztizik, mindezt derűsen csinálja végig.
– Nagyon sokat tanultam már a lányomtól, főként a türelem és az alázat tekintetében – szólt közbe az édesanya, Ildikó. – Amikor például egy mérkőzésen a pontozó esetleg igazságtanul ítél, mert mondjuk nem látta jól a szituációt, akkor sem borul ki Inez. Higgadt marad, nem lesz ingerült, nem omlik össze, alázattal folytatja tovább, mintha mi sem történt volna.
Ilyen magabiztosan győzött le a világbajnokságon egy ír kislányt is, aki pedig nagyon ügyes volt.
Számomra nagy élményt jelentett ez a világbajnokság olyan szempontból is, hogy láttam, milyen nyugalommal, szinte hidegvérrel küzdötte végig a mérkőzéseket.
Odamentünk vasárnap mérlegelni, az három óra volt. Addig a súlyát kellett tartani, így nem evett, nem ivott. Utána az első mérkőzésre csak csütörtökön került sor. Meg tudta tenni, hogy addig fejben ott legyen, ne izguljon túlságosan, mert az csökkenti a összpontosító képességét.
Hogyan fogadták Inez barátai, és az ismerősök a siker hírét?
Örültek és sokan gratuláltak. Voltak, akik megkérdezték: mit kap a gyerek ezért a eredményért? Igazából a kérdést sem nagyon értettem – vallotta meg Inez édesanyja. – Nem gondoltuk, hogy ezt nekünk külön díjazni kellene egyéb ajándékokkal, hiszen a legnagyobb elismerés az, hogy ott állhatott a dobogó legmagasabb fokán a lányom. Kezében tarthatta a gyönyörű kupát és az érmet, neki szólt a himnusz és a csarnokban hatalmas betűkkel az ő nevét olvashattuk. Ez volt a legnagyobb ajándék. Ennél többet nem tudunk neki adni.
Azzal elégedettek lennétek, mint szülők, ha profi versenyző lenne, ahogyan mondta?
Ha őt ez tenné boldoggá, ebben találja meg a számítását, akkor mi ebbe nem szólunk bele – hangzott az egyöntetű vélemény a szülők részéről.
Nem fogunk semmit sem ráerőszakolni Inezre, mert az csak kárt okoz számára. Mi pedig ezt nem akarjuk.
Milyen embernek látjátok az Inezt?
Számomra egy igazi csoda Inez. Nem csak a türelmet tanulhatom meg tőle, hanem a jószívűségét, az empátiáját, a humorát – mondta őszintén Ildikó.
– Szeretem benne azt, hogy 12 évesen nem akar mindenáron „nagylány” lenni, mint a korosztályából már sokan. Persze, azért van bennem elfogultság, de valóban ilyen tulajdonságai vannak a lányunknak. Ő az, aki megtanít bocsánatot kérni, ha esetleg nem megfelelően beszélek vele. Nem szégyenlem, hogy tudok tanulni a gyermekemtől.
Most megnézheted az Inezzel készült intejú videóváltozatát:
Ha tetszett a történet, igényeld az
ÉLETUTAK ingyenes hírlevelet!
Az igényléshez kattints ide »