A gyermekek barátja

0

Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed 1989-ben jött Magyarországra Jemenből, hét évvel később kapta meg diplomáját a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen. A gyulai kórház csecsemő- és gyermekosztályának munkatársa. Pályaválasztása mögött egy családi tragédia áll. 

– Gyerekként nyolc testvéremmel éltem Jemenben, szerény körülmények között. Én is, éppúgy, mint a korombeli gyerekek, rendőr, pilóta vagy tanár szerettem volna lenni, orvosi álmokat egyáltalán nem dédelgettem. Aztán egy nap a kétéves húgom félrenyelt egy pénzérmét. Fuldoklott, és mi nem tudtunk szakszerű segítséget keríteni, hiszen a legközelebbi kórház több mint száz kilométerre volt tőlünk, a mentőautó pedig ismeretlen fogalom volt. Próbáltunk segíteni rajta, de nem sikerült. Kétségbeesetten néztük végig a szenvedését, végül elvesztettük. Hosszú évekig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg megmenthettem volna őt. Vagy ha esetleg ott lett volna egy orvos, akkor talán továbbra is szaladgálhatott volna körülöttem. 

Így elhatároztam, hogy orvos leszek, és akin csak lehet, segíteni fogok, ha már rajta nem tudtam. 

Munka közben ma is gyakran a szemem előtt van a testvérem képe, és amikor sikerül megmentenem egy újszülöttet, egy gyermeket, úgy érzem, érte, az emlékéért is tettem valamit. 

Úgy viselkedem az emberekkel, ahogy szeretném, hogy velem viselkedjenek, és hiszek abban, hogy a szeretet, a mosoly a legjobb dolog a világon. Szükséges gyógyszerekkel gyógyítani, de a lélekkel is foglalkozni kell. 

Fontos, hogy a szülők érezzék, hozzám bármikor fordulhatnak. Ez azt jelenti, hogy ha valami baj van, mindig elérnek telefonon, akár éjjel is. 

A gyerekekkel mindig beszélgetek, megpróbálok az ő fejükkel gondolkodni, elmondok nekik mindent előre arról, ami a rendelőben történni fog, hogy értsék: minden az ő érdekükben történik. Hogy azért kapnak szurit, hogy utána jobban legyenek. 

Így, hogy őszinte vagyok hozzájuk, nemcsak az orvosuk, de a barátjuk is leszek egyben, kialakul a bizalom, ami mindennek az alapja ebben a szakmában. 

A parancsolgatás, a hangos szó nem vezet jóra, őszinteségből, tiszteletből, udvariasságból viszont baj nem lehet. Egyébként sose éreztem azt, hogy különb lennék másoknál, csak mert orvos vagyok. Számos barátom van, köztük nem egy szobafestő, tehergépkocsi vezető. A pénz sem fontos nekem, és ezt komolyan mondom! Persze, kell az élethez, és megkönnyíti a dolgokat, de nem ezért csinálom ezt az egészet. 

A legnagyobb öröm számomra az, amikor látom, hogy egy kisgyerek – akit csecsemőként még lélegeztető gépre tettünk – önfeledten ugrál a játszótéren, és mosolyogva kiabálja a nevem, ha meglát. Ez sokkal fontosabb, mint az anyagiak. 

A családom a munkámmal szemben rendkívül megértő és empatikus. 

A feleségem teljes mértékben támogat. Ha hajnalban hívnak, ő már keresi is a kocsikulcsom meg a cipőm, hogy megkönnyítse az indulásom. Meggyőződésem, hogy ha szenvedéllyel végezzük a munkánkat és még egy támogató családi háttér is van mögöttünk, akkor folyamatos lehet az „energiaellátottság”. 

(Forrás: Képmás.hu)

GONDOLATOK – KÉRDÉSEK

A doktor úr nagyon jól megfogalmazta: “Úgy viselkedem az emberekkel, ahogy szeretném, hogy velem viselkedjenek, és hiszek abban, hogy a szeretet, a mosoly a legjobb dolog a világon.”
Ez az egy mondat, akár egy életprogramnak is felfogható. Kérdezzük meg magunktól egy adott (konfliktus)helyzetben: “Hogyan szeretném, hogy velem viselkedjenek?” A válasz meg fogja mutatni, nekem hogyan kell cselekednem.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here