A legfrissebb elismerését, a Szegedért Emlékérmet a napokban vehette át Bánffi István a Bánffi és Bánffi Kft. ügyvezetője Botka László polgármestertől.
Gépjármű-technikai tagozatot végzett az akkori Rózsa Ferenc Gimnáziumban és autószerelői szakmát szerzett. Lehetősége lett volna teherautókat szalagon szerelni, de ehhez nem érzett affinitást. Nem szerette a szereléssel járó piszkot. Inkább elment a Balatonra programszervezőként dolgozni, majd a vendéglátásban próbált szerencsét. Az édesapja halála után, 1985-ben átvette a szódaüzem működtetését.
Honnan jött a szódával való foglalkozás?
Az első üzemet még dédszüleim alapították, azzal a céllal, hogy a saját kocsmájukat el tudják látni szikvízzel. Édesapám 1972-ben hozta létre a szódatöltő üzemét Szegeden, aki rugalmasságának és pontosságának köszönhetően a város szinte valamennyi vendéglőjébe szállított szódát, valamint több nagyobb vállalattal, vendéglővel került üzleti kapcsolatba. Nehézséget jelentett viszont, hogy a szóda alapvető népélelmezési cikknek minősítették, így 30 éven át csak kötött áron, 1,10 Ft-ért lehetett értékesíteni 1 litert.
Tehát, nem könnyű körülmények között végezte édesapám a munkáját, ennek ellenére megindult az üzem fejlődése. Ez annak is volt köszönhető, hogy a szegedi vendéglők inkább tőlünk rendeltek, mint az állami kézben lévő gyártól. Ennek oka, hogy mi gyorsan, rugalmasan tudtuk teljesíteni a megrendeléseket.
Idővel bekerültünk a Nagyalföldi Kőolaj Vállalathoz, ami nagy lendületet adott a vállalkozásunknak. Napi 40-80 ballon szódát szállítottunk Algyőre. Ennek a mennyiségnek a kiszállítása nagy kihívást jelentett.
A kilencvenes évek elején az országban elsők között, műanyag szódás flakonokba kezdtük tölteni a szikvizet, ami kisebb súlya és könnyebb kezelhetősége miatt hatalmas sikert aratott a vásárlók körében. Ezáltal újabb nagyobb vállalatokhoz is sikerült bejutnunk.
A megnövekedett lakossági igény kielégítése érdekében egyre nagyobb és nagyobb területű és kapacitású termelő üzemet kellett működtetni. Először béreltük, majd 2000-ben megkezdődött a jelenlegi termelő telephelynek otthont adó, családi tulajdonban lévő épületegyüttes felújítása. Jelenleg az ország egyik legmodernebb, legnagyobb alapterületű szikvízüzeme vagyunk.
A kilencvenes években felismertem, hogy a rendszerváltás előtti időktől használt termelési eszközöket, szikvízgépeket ki fogják vonni a forgalomból. Tudatosan elkezdtem gyűjteni a szakmához tartozó relikviákat, szódagépeket, üvegeket.
2004-ben a budai várban működött a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum. A jelenlegi igazgatóval, Kiss Imrével jó barátságba kerültem. Az ő segítségével rendeztük meg a várban a kiállítást az akkori anyagunkból. Helyszűke miatt nem fért be minden tárgy. 2006-ban újították fel a víztornyot a Szent István téren, és akkor került kialakításra egy hely a szikvízkiállításunk részére.
Az évek során számos szakmai elismerésben, minisztériumi kitüntetésben, év vállalkozója presztízs díjban részesült a cégünk. 2012-ben Magyar Agrárgazdasági Minőségi Díjat kaptuk meg, melyet még más kis cég, mint a miénk, nem kapott.
Hogyan tovább? Melyek a jövőre vonatkozó tervei?
Tekintettel arra, hogy az Európai Unióhoz történő csatlakozás után érzékelhetővé vált a magyar fogyasztók szokásainak, igényeinek megváltozása, cégünk egy új termék kifejlesztése és bevezetése mellett döntött. 2008-ban Aquamarin néven piacra dobtuk új termékünket, mely tisztított, szűrt ivóvizével hamar elnyerte az egyre szélesebb egészségtudatos fogyasztói réteg bizalmát, mely azóta is megmutatkozik a termék iránti kereslet gyors növekedésében.
2010 óta már a fiam is a cégnél dolgozik. Emellett sportpszichológiára jár az egyetemen.
Mi az oka a folyamatos fejlődésüknek?
Nálunk mindig a vevő az első. Például reklamáció esetén nem magyarázzuk ki a problémát úgy, hogy a vevő magára erőltetettnek érezze a válaszunkat. Törekszünk rá, hogy rossz szájízzel senki se távozzon tőlünk. A kollégák tudják, hogy a partnereinknél a céget képviselik.
Amikor például egy szállítónk kiviszi a szódát az egyik partnerünkhöz, vendéglátóhelyre, és látja, hogy az ottani vezető vagy munkatárs éppen elfoglalt, türelmesen megvárja, hogy átvegyék a termékünket. Erre nagyon figyelnek a kollégáim, pedig egyébként sietnének.
A mai világban nehéz jó munkaerőt találni, de jó emberismerettel rendelkezem, ezért úgy gondolom, hogy a megfelelő embereket találtam meg. A 10 kollégából kettő 20 éve dolgozik nálunk. Más innen ment nyugdíjba 20 év munkaviszony után.
Az az elvem a cég irányításával kapcsolatban, hogy a dolgozók ne féljenek tőlem, tiszteljenek annyira, hogy nem vernek át.
Becsületes, tisztességes munkát végeznek, amit nagyra értékelek és ezt ki is mutatom nekik.
Például a szezon – nyár – végén jutalomban részesülnek. Vendégül látom őket a családjukkal, ilyenkor magam főzöm az ebédet. Karácsonykor halászlé készül, amit együtt fogyasztunk el, hozzá pénzbeli jutalmat is kapnak.
A szervezetlenséget nem szeretem. Például a borfesztiválon 150 borász van jelen. Sokaknak mi szállítjuk a szódát. Ez rendkívül összehangolt munkát igényel a részünkről. A kollégáktól ilyenkor meg szoktam kérdezni: „Tudjátok, hogy a kínai filozófia szerint hogyan kell elejteni a tigrist? Fejben.”
Ez azt jelenti, hogy alaposan átbeszéljük, kinek mi a feladata, és akkor minden jól fog működni.
Nálunk a kollégák között jó a viszony, én is szeretem őket és úgy érzem, ez kölcsönös. Meg tudják velem beszélni a problémáikat.
2007-ben volt egy infarktusom. Addig én is szállítottam a szódát. Minden munkából – adminisztráció, pr, marketing – kivettem a részem. A kezelőorvosom akkor lassabb munkavégzésre intett, ami nekem nehezen megy. Így aztán mégis abbahagytam a fizikai munkát.
A vevők szeretnek betérni hozzánk a családias légkör miatt is. Van, aki szívesen beszélget a kollégáimmal. Más hosszú évek óta hűséges vásárlónk. Sok vevővel szinte baráti kapcsolatban vagyunk.
A munkatársaimnak mindig elmondom, hogy a napjuk nagy részét a munkahelyükön töltik. Éppen ezért, ha bármi problémájuk is adódik a másikkal, beszéljék meg, oldják meg, hogy a munkanapok békében teljenek.
Mit tart a legfőbb értéknek az életében?
Magát a vállalkozásomat és emellett magát az embert. Számomra érték a fiam, az unokám, a menyem, aki unokát szült nekünk és szereti a fiamat. A feleségem, aki mindig mellettem állt és a háttérből segített a munkája mellett. Ő egyébként a Somogyi Könyvtár Fiókkönyvtárainak a vezetője és egyben a könyvtár marketing vezetője is.
Mindketten a munkánknak élünk. Viszont én már eljutottam oda, hogy délután 4-kor tényleg befejezem és hazamegyek.
A kutyánkkal gyakorta sétálunk be a Széchenyi térre, találkozunk ismerősökkel. Segíteni szoktam egy utcai hajléktalanon is. Míg bemegyek a pékségbe kenyérért, addig vigyáz a kutyámra, amit pár száz forinttal köszönök meg neki. Olyan is előfordult, hogy én vigyáztam az ő holmijára, míg elment toalettre.
Ha nem szeretjük a másikat, akkor hogyan várhatjuk el, hogy a másik szeressen? Amennyit beleteszünk a közösbe, annyit vehetünk ki, illetve annyit kapunk vissza.
Ha tetszett a történet, igényeld az
ÉLETUTAK ingyenes hírlevelet!
Az igényléshez kattints ide »
Kedve Zoli!
Valóban ti voltatok az elsők akik fantáziát láttak a gyűjtemény bemutatásában.
Örök hála!
Kedves Zoli!
Valóban így volt. Nagyon köszönöm, hisz a gyűjtemény bemutatásának először ti teremtettétek meg a lehetőségét.
Örök hála!
Nagy örömmel olvastam az interjút, és Istvánnak külön gratulálok! Annyi kiegészítést talán megbocsát nekem, hogy az első kiállítása a gyűjteményének Szegeden volt, az Impala Házban, 1995-6 körül, és erről az akkori Népszabadság színes hétvégi melléklete két oldalas írást közölt, fotókkal! István akkor az Impala Ház kiállításmegnyitóit támogatta (amiért utólag is hálásak vagyunk), így kerültek szemünk elé az üvegek,amiket a műhelyében vettünk észre, és amiknek nagy részét saját kezűleg mostam, mostuk le a kiállítás előtt a fürdőkádunkban. De ez már a történelem. További sok sikert!