Szakmai elismerést vívott ki romaként Kocsis Krisztián neurobiológus. Hosszú út vezetett számára a putriból a felemelkedésig. A mai napig azt érzi, hogy nincsenek meg a gyökerei. Pécs közelében egy faluszéli putriban lakott egy nővel, akiről csak később derítette ki, hogy az anyukája. Csúnya emlékek fűzték hozzá, hiszen mindennapi volt a fizikai és verbális agresszivitás.
A házukban nem volt ablak, így télen mindig fázott. Ha valaki kinyitja rá az ablakot most a hidegben, akkor egy rossz érzés fogja el, pedig neurobiológus lévén ezerszer elmagyarázta magának, hogy mi zajlik le ilyenkor az agyában.
Kisfiúként tartozni szeretett volna valahová, ezért igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és utánozta azt, amit a többiek tesznek – csakúgy, mint bármelyik másik gyerek tenné. Annyi különbséggel, hogy ez az ő esetében azt jelentette, hogy pénz nélkül küldték el a boltba, hogy hozzon hagymát a főzéshez.
Egy kisgyerek, aki szeretné, hogy egy közösséghez tartozzon, és ne nézzék levegőnek. Mindent megtesz azért, hogy a hátát megsimogassák, és ne a szokásos pofonba fusson bele, de ennek ellenére a fizikai bántalmazás olyan természetes volt, mint a csapvíz.
Hatéves korában egy számára ismeretlen férfi vitte fel Budapestre, mivel a kisfiú fázott a lakásban, ezért tüzet gyújtott a szoba közepén. Nem rosszalkodni akart, neki ez természetes volt, ő ezt tanulta meg a putriban. A férfi, – akiről később kiderült, hogy az apja -, azonban nem díjazta a tábortüzet és állami gondozásba adta. Erről sokat beszélt Kocsis Krisztián az örökbefogadó szüleivel, akik szerint végső soron hálás lehet a férfinek, hiszen neki köszönhetően tudták őt örökbe fogadni, hat évesen.
A fiú a Fejér megyei Kápolnásnyékre került az örökbefogadó szüleihez, ott kezdett óvodába és iskolába járni. Mivel nem tanították meg neki korábban az olyan alapvető dolgokat, mint például, mi az a kör, ezért kisegítő iskolába akarták küldeni; de a szülei által felkeresett pszichológus szerint nem volt szellemileg visszamaradva.
Az általános iskolában sokat rosszalkodott, a tudásvágy viszont már akkor is hajtotta. Az energiáját viszont egy dolog sosem kötötte le, ezért az iskola mellett több hangszeren zenélt, és volt országos kenubajnok is.
Az általános iskola után a pannonhalmi gimnáziumba nyert felvételt, ahol az örökbefogadó apja külön kérte, hogy ne azért vegyék fel, mert roma származású. „Szerencsére azt nézték, hogy tudok-e gondolkodni, mert a szükséges egzakt tudásom nem volt meg.” A fiú az egyházi gimnáziumban szeretett bele a biológiába, érettségi után egy évig Németországban tanult ösztöndíjjal, majd pedig Szegedre vették fel az egyetemre.
Az élete olyan, mint egy kísérlet arra, hogy egy gyerekre milyen hatással van a szocializáció. Krisztián azt vallja: Valószínűleg ha az abúzív családban marad, akkor profi bűnöző lett volna belőle, az örökbefogadó szülei segítségével viszont neurobiológussá válhatott.
Meglepő – vagy talán nem is olyan meglepő – választ kapunk, amikor rákérdezünk arra, hogy milyen érzés volt, amikor az örökbefogadó szülei elhozták a gyermekotthonból, és végre egy rendezett családi házba került, ahol saját szobája is lett. Őt elsősorban sosem a külső dolgok zavarták, hanem a szeretetteljes közeg hiányzott neki, így nem a saját ágynak, a rendezett háznak örült leginkább, hanem hogy végre szeretet veszi őt körül.
A férfi jobb karját egy latin nyelvű tetoválás díszíti.
„Ez egy önfordítás, az egyik pannonhalmi atya lektorálta, ezzel a tetoválással még a szüleim is együtt tudnak élni. Azt jelenti magyarul, hogy Isten ereje vértez, az ő szeretete segít, nem pazarlom el. A kezemmel csinálok jót és rosszat egyaránt – a szöveg arra figyelmeztet, hogy abból a szeretetből, amit kaptam az életem során, vissza is kell adnom.”
Az a véleményem, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is ott a remény, ott a lehetőség. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen az az út, ahogyan a nevelőszüleihez, majd a pannonhalmi gimnáziumba került.
Meglepett, hogy a hányattatott sorsa ellenére mennyire értékeli Krisztián azt a szeretetet, amit kapott és szeretné viszonozni, tovább adni.
Forrás: Örökbe fogadok egy ovit portál / Fotó: Varga Lilla
Ha tetszett, ajánld másnak is a cikket!