Régóta követem az interneten az ismert riportert, Vujity Tvrtko-t, aki már néhány hónapja Hawaii szigetén él. Onnan tudósít, mutatja be élményeit.
Egyik alkalommal nagyon megfogott az a története, amelyben elmeséli, hogyan is alakult az élete: mivel kellett megküzdenie, mi (ki) volt rá nagy hatással, mit tanult a vele történt eseményekből. Kicsit kivonatosan megosztom most veled az írását. Tanulságos.
Így lettem tudósító
1992. Véget ért Eszék és Vukovár ostroma, engem pedig az ostromgyűrű feloldása után -mint magyar állampolgárt – valósággal átdobtak a határon. Tudtam, hogy soha többé nem akarok újságíró lenni, hiszen miután megannyi ember kegyetlen haláláról, városok és falvak lerombolásáról, a háború szörnyűségeiről tudósítottam, hogyan tudnék cikket írni a virágkarneválról, a bornapokról vagy egy focimeccsről?! Így hittem abban az időben…
Ekkor érkezett a levél, hogy nekem, az alig 19 éves amatőr, botcsinálta riporternek ítélték oda a szakma akkor legmagasabb hazai elismerését, a Pulitzer-emlékdíjat. Tették ezt azután, hogy angol nyelvű médiumokat tudósítottam, gyakorlatilag angol nyelvtudás nélkül. A nagynevű médiumoknak nem volt más választási lehetőségük: én voltam a körbezárt térség legjobb és egyben legrosszabb tudósítója is, hiszen én voltam az egyetlen külföldi. Jött hát az értesítés a díjról, s igazából ez hozta el számomra a felismerést: nekem meg kell tanulnom angolul!
Az én Amerikám: Benedek Pista bácsi
Turistavízummal érkeztem az Egyesült Államok földjére. Egy egykori pécsi tanár, Klári néni segítségével munkát kaptam egy Washington melletti farmon, a Maryland államban található Rockvilleben. A lovasfarm tulajdonosa egy 1956-os hős, a találkozásunkkor már 70-en fölüli Benedek István egykori öttusázó és öttusaedző volt. Pista bácsi kalandos életébe éppen úgy belefért egy olimpiai bajnok tanítvány felfedezése (Kovácsi Aladár, Helsinki, 1952), mint az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni menekülés, amikor is egy külföldi menekülttáborban talált rá a harcok viharában elveszített feleségére, a korábbi kosárlabdázó Kostyák Erzsébetre, és belefért az is, hogy később, az egyetemen Bill Clinton testnevelőtanára legyen.
Nehezen indult a kapcsolatunk. Hajnalban keltem, lovakat etettem. Én, akinek sosem volt otthon még háziállata sem. A farmon élő lovak majd’ mindegyikének magyar volt a neve: Huszár, Bundi, Ráró. Hajnali etetésük után kiengedtem őket a legelőre, kitakarítottam az istállóikat, lapáttal kupacba szedtem majd talicskával a farm végébe vittem a lócitromot, később meglocsoltam a bogyiszlói paprikákat, aztán szénabálákat dobáltam.
„ATTENTION, HAY!”- vagyis „Vigyázat, széna!- ez volt a legelső rövid angol mondat, amit életemben először tudatosan használtam. Etettem tehát a lovakat, pakoltam a lócitromot és amikor kiszabadultam a istállóból, beszabadultam a közeli iskolába, hogy angolul tanuljak.
Amúgy Pista bácsi mondta, hogy Ő majd utalni fog, mert itt nincs kézpénz az embereknél. Igényelt nekem egy csekkfüzetet (melyet sosem használtam) és igényelt egy igazi, valódi bankkártyát is. Amikor megkaptam, majd elsírtam magam, hiszen soha az életemben nem volt még bankkártyám, az volt az első.
Meg kellett tanulnom, hogy a poharakban háromnegyedig teszik a jeget és csak arra jön a pici ital, hogy pirosnál is lehet jobbra kanyarodni, hogy nem minden amerikai beszél angolul, New York kínai és Los Angeles koreai negyedében bátran le lehet élni az életet minden más nyelvtudás nélkül is. Minderről Pista bácsi mesélt nekem először, s én hallgattam Őt hatalmas tisztelettel és alázattal.
Egy idő után pedig a lovászfiúból már barát lett, s ez a barátság – a fél évszázadnál is nagyobb korkülönbség ellenére – Pista bácsi haláláig tartott. Egyházi esküvőmön Ő volt az esküvői tanúm. Emberséget, bölcsességet tanultam tőle, és még valamit: az esti etetés után a Washingtoni 102.1-es rádiót kell középhangerőre beállítani az istállóban, mert az nyugtatja legjobban a lovakat. SOSEM FELEJTEM.
Az én Amerikám: Miami
Nehéz volt az egyetem. Nehéz egy városban, ahol szinte mindenki beszélt spanyolul, ahol egy jelmezbál a szemem előtt alakult át pillanatok alatt a kubai rendszer elleni politikai tüntetéssé, ahol rengetegen jártak nyitott sportkocsival, ahol az egyetemi tévé felszereltsége vetekedett bármely televíziós társaság felszereltségével.
A Miami Egyetem egyetlen magyar ösztöndíjasaként nekem nem volt nyitott sportkocsim, gyorsétterembe jártam dolgozni, de tanulni akartam. Újságírást! Itt írtam fel magamnak a kollégium falára saját mondatomat, amely azóta is visz előre:
„Az újságírás hatalom, mellyel meg kell tanulni élni és nem visszaélni!”
Lehet, hogy jó riporter vagyok és lehet, hogy rossz. Lehet, hogy tehetséges vagyok, lehet, hogy középszerű vagy éppen csapnivaló. Ám két dolog biztos: nagyon sokat tanultam és dolgoztam azért, hogy a legjobb lehessek. Nem a harmadik, nem a második, hanem a legjobb. Lehet, hogy ez soha az életben nem jön össze, de én minden megtettem és megteszek ezért ma is.
Az én Amerikám: Washington
Három évet éltem Washingtonban, a városban, mely annyira szép és velem annyira jó volt. Tágas útjaival, rengetek mókusával teljesen elvarázsolt, szívemhez nőtt. Az ősz, azt szerettem a legjobban. A washingtoni őszt. Ahogy iskolába viszem a fiaimat. Életem legfontosabb célja volt, hogy olyan esélyt adhassak nekik, ami nekem nem adatott meg: esélyt arra, hogy gyerekkorukban tökéletesen megtanuljanak angolul. És megtörtént. Nekik nem a „Vigyázat, szénánál!” kellett kezdeniük, húszas éveik elején. S ott, Washingtonban tapsoltam pirosra a tenyeremet a Fairfax-i Lázadók kosármeccsen, amelynek Benjaminom volt a csapatkapitánya. S ott szurkoltam a Sidney Lanier Általános Iskola büszke tanulójának, Barnabásomnak, hogy sikerüljön neki a – nem vicc – terrorelhárító vizsgája, amelyre egy álló hétig készült. Washington az én városom, Pécsen kívül a legfontosabb igazodási pontom.
Az én Amerikám: AMERIKA
Miért van az, hogy minden utcában van legalább egy olasz pizzéria, és kerületenként minimum 3 vietnami PHO-levesező, magyar étterem pedig az egész országban alig? Nem tudom. De azt igen, hogy milyen volt 6 órát vezetni Clevelandig, ahol életem legfinomabb húslevesét ettem az ottani – hozzánk legközelebbi – ízig-vérig magyar vendéglőben, a Balaton Étteremben. Benedek Pista bácsi még mesélt a washingtoni „Csikósról”, jártunk New Yorkba a „Mokkába” és a „Paprikás Weissbe”, ahol nagy betűkkel hirdették, hogy „csülök, kolbász és hurka érkezett”. Ma már nincs ilyen. Ilyen sincs. Már az ikonikus „Budapest” is bezárt.
Az én Amerikám Stréhli Ildi, akinek felállva tapsoltak a tömegek, miután rákbetegen olimpiai részvevővé tette hazánk addig nem létező bobcsapatát, s boldogan mesélt nekem erről Salt Lake Cityben, Utah államban.
Nekem Amerika azokat az estéket (is) jelenti, amikor tisztelettel hallhatta a közönség az előadásomat a világ utolsó II. Világháborús hadifoglyának felkutatásáról és hazaviteléről, a számukra szinte elérhetetlen Észak-Koreáról, és magyar történeteimről. Fontos nekem ez az ország.
Otthon számtalanszor szembesítettek azzal, hogy akkor el kellene végre döntenem, hogy akkor most magyar vagyok-e, horvát vagy éppen bosnyák?! Melyik a hazám: Magyarország, Horvátország, Jugoszlávia vagy éppen az Egyesült Államokat tekintem lakóhelyemnek?!
Nem szoktam ilyen kérdésekre válaszolni, most megteszem: Magyarország a hazám! PONT! Szeretem és tisztelem Amerikát, hálás is vagyok neki, de sosem leszek idevalósi. Majd hazamegyek. MAJD, HAZA! Mert nekem az a hazám.
100%-ban magyar vagyok. 100%-ban horvát vagyok. Nem 50-50% az arány. Mind a kettőt teljes szívvel vallom. Teljes szívvel, teljesen, örökre.
Az én Amerikám: ALOHA, Hawaii!
Az alcím megtévesztő, hiszen bár az Egyesült Államokban vagyok, de nem Amerikában. Az ország legfiatalabb tagálama -az ötvenedik csillag- Óceánia része és nagyon más, mint a kontinens.
Sétálok a parton, nem szedek cigarettacsikkeket, mert nincsenek, nem kerülgetek illegális szemétlerakókat, mert nincsenek, nem őrölnek a kérdések és a válaszok, hogy én akkor most kormánypárti vagy ellenzéki vagyok-e, mit szólok a jelenlegi miniszterelnökhöz és mit az egykorihoz…?!
Este megcsináljuk a leckét a srácokkal, meglocsolom a kert virágait, versenyt futunk a gekkókkal, miközben a csillagos eget nézzük csendben, békességgel.
Nálam nincsenek bezzeg-országok, így bezzeg-Amerika sem létezik. De van néhány dolog, amit hazavinnék innen. Azt, ahogy a himnuszt éneklik a sportrendezvényeik előtt. Azt, hogy a viták addig tartanak, amíg el nem kezdik felhúzni az árbócra a csillagsávos lobogót, a nemzeti egység jelképét. S hazavinném azt a rengeteg mosolyt, amit kapok. És azt is elvinném magammal, hogy mennyire büszke vagyok a szomszédomra, aki tegnap kitüntetést kapott a munkahelyén, ahol ő is átjött gratulálni miután megtudta, hogy az egyik legnagyobb konferenciára hívtak előadóként.
Irigység: a szó, amelyet töröltem a szótáramból és az életemből. Büszkeség: a szó, ami örökké bennem él. Önbizalom: amely nem egyenlő a nagyképűséggel. Hit: mert tudom, hogy sokan figyelnek rám, s mert tudok és akarok is másokon segíteni! Hát, ez az én Amerikám.
Nagyon tetszett Tvrtko írásában az, hogy mennyire hálás tud lenni azoknak az embereknek, akiktől tanulhatott valamit. Mennyire értékeli azokat – a sokszor nehézségekkel teli – körülményeket, eseményeket, amelyek által mégis fejlődhetett.
Te miért vagy hálás, ha visszatekintesz az életedre?
Forrás / Fotó: Vujity Tvrtko facebook oldala
Ha tetszett, ajánld másnak is a cikket!