A testünk, a fizikai valónk, a korlátaink, az esendőségünk legtöbbünket arra tanít, hogy tudatosítsuk, hogy kisemberek vagyunk, nem nagyurak. Nem vagyunk mindenhatóak. Önmagunk erejéből sok mindent képtelenek vagyunk elérni, megtenni, bármennyire is szeretnénk. Ez a tudat megóv attól, hogy isteneknek tartsuk magunkat, és összetévesszük magunkat Istennel. Nem tudjuk függetleníteni magunkat az éhségtől, a szomjúságtól, a szükségletektől és a kívánságoktól. Ezek is korlátoznak bennünket életünk minden pillanatában, és azt bizonyítják, hogy nem vagyunk Isten.
Megdöbbentő erővel hat ránk a korlátaink megtapasztalása. Anselm Grün és Graf Dürckheim úgy véli, hogy az ember épp a legnagyobb megpróbáltatás óráiban tapasztalhatja meg a létezése igazi értelmét. Ennek az igazságnak a bemutatására, illusztrálására hozunk most 3 mesét.
***
A három nyelvről szóló mese
„Ebben a kicsit bugyuta hőst messze földre küldi az apja, hadd tanuljon valami okosat. Háromszor egymás után tér haza és válaszol apja kérdésére, hogy mit tanult. Először azt feleli: »Apám, én megtudtam hogy mit ugatnak a kutyák«, másodszor »hogy mit beszélnek a madárkák«, harmadszor hogy »mit brekegnek a békák«. Erre az apa, a tökéletesen racionális hozzáállás megtestesítője, aki nem tud mit kezdeni ezzel a mesterséggel, mérhetetlen dühbe gurul és kitagadja őt.”
A fiú vándorútra indul. Útközben egy várhoz érkezik, ahol az éjszakát akarja tölteni. A vár ura azonban csak abban a toronyban tudja elhelyezni, amelyben a vadul ugató kutyák tanyáznak, amelyek már sok embert felfaltak. A fiú nem fél. Magához vesz valami harapnivalót és bemerészkedik a toronyba. Jóindulatúan beszél a vadul ugató kutyákkal, mire azok elárulják neki, hogy azért olyan vadak, mert kincset őriznek. Megmutatják neki a kincshez vezető utat és segítenek neki a kiásásban.
A saját kincsemhez vezető út tehát az „ugató kutyákkal”, azaz szenvedélyeimmel, gondjaimmal, félelmeimmel, sebzettségemmel és mindazzal folytatott párbeszéden át vezet, ami bennem nyüszít és felemészti energiáimat.
A másik megközelítés bezárná a kutyákat a toronyba, és felépítene mellette egy másik épületet, ahol az eszményképek lakhatnak. Ugyanakkor állandóan attól kellene félnie, hogy a kutyák kitörhetnek és elnyelhetik. Ilyenkor a jámbor embert leginkább az ólálkodó kívánságoktól és az állandó kísértéstől való félelem jellemzi.
Legfőképpen az életből zárja ki magát az ember.
Mindaz, amit elnyomunk vagy elfojtunk, hiányzik elevenségünkből.
Az ugató kutyák nagyon életerősek. Ha bezárjuk őket, hiányozni fog az erejük, amelyre pedig szükségünk lenne az önmagunkhoz vezető úton. A torony az emberi személyiség kiteljesedésének a jelképe. Mélyen a földben gyökerezik és az égbe nyúlik. Kerek, ami a teljesség szimbóluma. Ha üvöltő kutyáinkat idealizmustól hajtva elzárjuk, állandóan abban a feszültségben élünk, hogy kitörhetnek. Magunk elől kell menekülnünk, mert félünk önmagunkba tekinteni, ahol szembetalálkozhatunk az ugató kutyákkal. Minél inkább elzárjuk őket, annál veszedelmesebbé válnak.
A tét tehát az, hogy bemerészkedjek, bemásszak a toronyba, és szépen, barátságosan beszéljek a vonító kutyákkal. Akkor majd elárulják, milyen kincset őriznek. A kincs lehet valami új elevenség és őszinteség is, igazi valóm, az a kép, amelyet Isten rólam alkotott.
***
Holle anyó
Holle anyó jól ismert meséje a mélyből forrásozó lelkiség egy aspektusát tárja elénk. Goldmarie szegény lány, akit a mostohája rettenetesen kínoz és gyötör: „A szegény lánynak naponta ki kellett ülnie az út mellé a kúthoz és addig kellett szőnie, amíg az ujjából vér serkent ki.” Egyszer, amikor a vért le akarja mosni az orsóról, az orsó beleesik a kútba. Kétségbeesetten ugrik utána. Ott lent Holle anyó anyai világába kerül, és egyszerre az élet teljességében részesül.
Laiblin a mesét mélylélektani szempontból értelmezi, és úgy látja, hogy az a kínai mondás megerősítése: „Akit fenn szorongattatás ér, az biztosan lentre fordul”.
Ha az életben kilátástalan helyzetbe kerülünk, segít, ha egyszerűen csak elengedjük magunkat, és rábízzuk magunkat az életre, ha úgy tetszik, Istenre.
Ott, ahol igyekezetünk csődöt mond, és minden jóakaratunk ellenére egyre nagyobb szorongattatásba kerülünk, a puszta alkalmazkodás és rezignáció nem lenne jó megoldás. Ott az ugrás a mélybe, a kútba jelenti az esélyt, hogy új területekre nyomulhassunk előre, és megismerjük a léleknek azt a birodalmát, amelyben isteni méltóságunk aranyesőjét kapjuk ajándékba. Ez egyben az anyai Isten birodalma, hiszen Holle anyó Hulda germán istennőt jelképezi, az anyai Istent szimbolizálja, akinek jóságos kezébe hullunk, ha beleugrunk a kútba. Drewermann felfogásában Goldmarie mostohaanyja a „világot” jelképezi, Holle anyó viszont Isten belső világát, amelybe akkor jutunk el, ha Goldmariehoz hasonlóan a mélybe merészkedünk.
A kút fenekén Goldmarie felfedezi a dolgok fonákját, a világot virágos rétként éli meg, érzi, hogy alapjában véve minden jó, és hogy gazdag jutalom vár rá (ld. Drewermann: Holle anyó).
Épp a határhelyzetek nyújtanak lehetőséget arra, hogy mélyebben hatoljunk be a világ és saját lelkünk titkaiba, új távlatokat fedezzünk fel, megtaláljuk belső gazdagságunkat és így átalakuljunk.
***
A kút
A kút Hubertus Halbfas egyik történetében is a beteljesedett élethez vezető út fontos szimbóluma. Egy legény két fivérét viszi el egy kúthoz: „Elviszlek benneteket valahová, ahol megtudjátok az igazságot önmagatokról.” Amikor a kúthoz érnek, azt mondja az idősebb fivérnek: „Most kötélre kötlek és leeresztelek a kútba. Nézd meg magadnak, mi van odalenn.” De a legidősebb fivér fél leereszkedni a kútba. Így jár a második is. Csak a legfiatalabb hagyja magát egészen lebocsátani. Ő meri vállalni, hogy létének minden árnyoldalán át a mélyre hatoljon.
Vajon, te mit találnál odalent?
Lehet, hogy fenyegető képek merültek fel benned?
Vajon, mit élnél át a kút fenekén?
Lehet, hogy tiszta forrásra lelnél, amely felfrissítene? Kivel, mivel találkoznál odalent? Az új életminőséghez vezető út a saját mélységekbe való lemerülésen át vezet.
***
Az aranykulcs
Az aranykulcsról szóló mesében egy szegény legény eltakarítja a havat, hogy tüzet gyújtson magának, s közben egy aranykulcsot talál. Amint tovább ás, egy vasládikóra bukkan. A kulcs illik a zárba. „Fordított rajta egyet, és várjuk, míg teljesen kinyitja és felemeli a láda fedelét, hogy megtudjuk, milyen csodálatos dolgokat rejtett a ládikó.”‘ A kincs itt is a mélyben van. Megtalálását szükséghelyzet előzi meg, amelyet az ifjú a jól bevált eszközökkel szeretne megoldani.
A mese arra szeretne rávezetni bennünket, „hogy a sötétben megtett »fárasztó bolyongások« (Plutarkhosz) és tévelygések, szükség, félelem és nélkülözések között, megfeszített szubjektív erőfeszítésünk végén egy titokzatos vezetés váratlan, boldogító ajándékaként valami teljesen új, gyógyító vár ránk.
Az ilyen típusú meséket Laiblin kétvilágos elbeszélésnek nevezi. „Egy kilátástalan konfliktushelyzet, az életlehetőségek sorsszerű beszűkülése vagy holtpontra jutása” azt eredményezi, hogy a hős felkerekedik egy másik világba, hogy ott egy addig még ismeretlen vagy eltűnt életerőt vagy életforrást találjon. A mélyben értékes kincsre lel, amelyet aztán magával vihet saját világába, és amely tovább segíti útján, teljessé és egészségessé teszi.
A két világ elbeszélésének motívumából építkező mesék mind a mélyből forrásozó lelkiség útját mutatják.
A mélybe kell leszállnunk, hogy életünk folytatásához új forrást fedezhessünk fel. Mélyre kell mennünk, hogy megújítsuk a kiüresedett és kiszáradt életet. A változáshoz szükséges erőt csak a mélységben találjuk meg, nem ott, ahol élünk. A mélybe vezető út a bizalmon és a ráhagyatkozáson, az elengedésen és az önmagunk megajándékozni hagyásán át vezet.
Ezt az utat nem járhatom saját elhatározásomból, hanem csak akkor, ha meghívást kapok rá. Csak az találja meg a mélyben az élet forrását, aki figyel az élet szavára, és engedelmeskedik neki. Aki „éretlenül, azaz önző elhatározásból, kíváncsiságból vagy haszonlesésből száll alá, azt a túlvilág urai bolonddá teszik és megbüntetik”, mint pl. Pechmariet.
Gyakran csak a kudarc vagy a kétségbeesés visz rá, hogy elinduljak a mélybe vezető úton, és ott megtaláljam a forrást. A mélybe kell menni, bele kell vetni magunkat a korlátaink mélységébe, hogy megtaláljuk a kiutat, megtaláljuk a szabadságunkat.
***
A mesék tanulsága
A mélyből forrásozó lelkiség azt jelentené, hogy életünk teljességét (Istent) épp a korlátainkban: szenvedélyeinkben, betegségeinkben, sebzettségünkben, tévelygéseinkben és tehetetlenségünkben keressük. A három nyelvről szóló mesét akár a mélyből forrásozó lelkiség szimbólumaként is felfoghatnánk. Akkor élünk ennek megfelelően, ha párbeszédet folytatunk korlátainkkal: szenvedélyeinkkel, betegségeinkkel és sebeinkkel. Megkérdezhetnénk tőlük, mit akar általuk közölni velünk az élet (Isten), és hogyan akar elvezetni bennünket az életünk tornyában elrejtett kincshez. Csak akkor találhatjuk meg a kincset önmagunkban, ha bemászunk saját tornyunkba.
Hagynunk kellene, hogy az ugató kutyák a mélybe vezessenek minket, és megmutassák a helyet, ahol a kincs el van ásva. Ott a vad kutyák még segíthetnek is a kincs kiásásában. Vagy Holle anyó hasonlatában:
ha lehetőségeink határára érünk, és nem látunk kiutat, a „kútba ugorhatunk” abban a reményben, hogy Isten ott új látásmóddal ajándékoz meg bennünket, és új lehetőségeket nyit meg számunkra.
A mélyből forrásozó lelkiség egyik oldala a kincshez, az igazi énhez vezető út. A másik a mélypont, saját tehetetlenségünk megtapasztalása, ahonnan aztán Isten kegyelmébe rugaszkodunk el.
A mélyben nemcsak gyógyulhatok. Ott, ahol tehetetlen vagyok, ott vagyok mindenestől Istenre utalva. Ott kezdhetek személyes kapcsolatot Istennel, ahol kapitulálok előtte, ahol belátom, hogy saját erőmből nem tudom kihúzni magam a mocsárból, nem tudom jobbá tenni magam. Ott sejtem meg, ki az Isten és mi a kegyelem.
Nem tehetünk magunkkal bármit, amit akarunk. De épp ott, ahol már semmit sem tehetünk, ahol csődöt mondanak önmagunkról alkotott elképzeléseink, ahol emberi mércével mérve minden félresikerül, ott szeretne megérinteni bennünket Isten, és megmutatni nekünk, hogy minden kegyelem.
Párbeszéd a gondolatokkal és érzelmekkel
Nem szabad alábecsülnünk érzelmeinket és szenvedélyeinket, mert mindegyiknek van valami értelme, rendkívül fontos szerepet töltenek be. Csupán az a fontos, hogy megértsük, mire szeretne általuk figyelmeztetni Isten.
Sokan elítélik magukat negatív érzelmeik, a düh, harag, féltékenység és kedvetlenség miatt. Megpróbálják felvenni a harcot ezekkel a negatív érzelmekkel, hogy megszabaduljanak tőlük.
A mélyből forrásozó szemléletmód ebben a helyzetben azt jelentené, hogy kibékülök minden szenvedéllyel és minden érzelemmel. Csak le kell ereszkednem hozzájuk és meg kell tudnom, mit akarnak közölni velem.
Ahelyett, hogy harcolnék féltékenységemmel – amely minden lelkiség ellenére is jelen van bennem -, ahelyett, hogy elítélném magam miatta, inkább nézzek vele szembe és tegyem fel magamnak a kérdést: „Milyen vágy húzódik meg féltékenységem mögött? Milyen szükségletre irányítja rá a figyelmemet? Mi kelt bennem félelmet? Talán attól félek, hogy magamra hagynak, attól, hogy nem én leszek a legfontosabb személy barátom vagy barátnőm életében?”
Ha alázattal beismerem féltékenységemet, akkor szükségemet, az elhagyatástól való félelmemet Isten elé tárhatom, s kérhetem őt, hogy töltse be szeretetvágyamat, engedje, hogy szeretetére hagyatkozzam.
A magasból építkező szemléletmód mindenekelőtt úgy tekinti a szenvedélyeket, mint amit le kell győzni, meg kell haladni. A lelki nyugalom, a felebaráti szeretet, a barátságosság eszménye azt kívánja, hogy legyőzzem haragomat és dühömet. A dühöm azonban a bennem elásott kincsre irányítja a figyelmemet.
Ha odafigyelek a dühre, talán elárulja, hogy igazi énem ellenében élek, hogy nem hagytam kibontakozni önmagamat. A düh gyakran arra utal, hogy túl sok hatalmat adtam másoknak önmagam felett. Mindig mások elvárásait teljesítettem, és nem hallgattam magamra, saját szükségleteimre. Nem én éltem. Túl közel engedtem másokat. Átlépték a korlátot, és sebet ejtettek rajtam.
A helyes hozzáállás nem az, ha elfojtom dühömet, hanem ha párbeszédet kezdek vele, hogy felfedezzem magamban a kincset, azt a képet, amelyet Isten magának rólam alkotott. A düh az az erő, amellyel kivethetem magamból a másik embert, aki megsebzett, hogy így egészséges távolság jöjjön létre köztünk. Csak akkor bocsáthatok meg valakinek igazán és szabadulhatok meg a fölöttem gyakorolt hatalmától, ha kivetem őt magamból. Különösen a gyermekkorban megerőszakolt nők esetében fontos, hogy hagyják felszínre kerülni dühüket, és kivessék magukból azt, aki meggyalázta őket. Ez gyógyulásuk feltétele.
Van olyan düh is, amely tökéletesen fogva tart, amellyel már nem tudok párbeszédet kezdeni. Képtelen vagyok kibogozni az értelmét és megérteni a vonító kutyák nyelvét benne.
Ilyenkor ez a düh lehet a kút, amelybe nekem is be kell ugranom, mint Goldmarienak a Holle anyó című mesében, amikor nem jutott tovább, amikor minden mérlegelés hiábavaló volt, és a mélybe kellett vetnie magát.
Kutam mélyén talán felfedezek egy virágos rétet, amitől egyszerre megváltozik körülöttem és bennem minden. Dühöm mélyén valamilyen energiaforrás is feltárulhat, amitől a harag életörömmé változik.
Az is lehet, hogy tehetetlen vergődésemben, amellyel a dühtől szabadulni akarok vagy akár csak kordában szeretném tartani, belátom, hogy fel kell adnom minden igyekezetemet, és egyszerűen megadom magam Istennek. A düh, amelytől soha nem leszek képes megszabadulni, újból és újból arra ösztönöz, hogy ráhagyatkozzam Istenre.
GONDOLATOK – KÉRDÉSEK
Mi az, ami leginkább megérintett a mesékből, azok tanulságaiból és Anselm Grün és Graf Dürckheim gondolataiból?
Elgondolkodtál már azon, mit akarnak neked üzenni gyengeségeid, szenvedélyeid, haragod, féltékenységed, bátortalanságod … stb.? Szánj rá egy kis időt, menj ki a természetbe, vagy „zárkózz be” a szobádba, vagy meditálj egy kicsit és vedd számba azokat a nehézségeidet, félelmeidet, amelyekkel küszködsz. Mi lehet a háttérben? Mit akar üzenni számodra? Írd le egy lapra!