Mit kezdett Péter, Csaba és Bence a vakságával?

3

Három fiatalembert mutatok be neked. Bennük az a közös, hogy kisebb-nagyobb mértékben látássérültek. A másik közös dolog pedig a pozitív életszemlélet. Ez azért is különleges, mert amikor valaki, főleg testi adottságaiban korlátozott, azt sajnáljuk, együttérzünk vele. Esetleg nem tartjuk teljes értékű embernek. Ők példaképek lehetnek abban, hogyan kezeljük a korlátainkat, testi hiányosságainkat, hogy mégis megelégedett emberekké váljunk.

Sulyok Péter
A pillanatot próbálom megélni

Sulyok Péter számára nincs olyan életesemény, amit ne tudna humorral fűszerezni – beleértve a saját vakságából adódó helyzeteket is. Két tizenéves gyermek édesapja, akiket megtanított görkorcsolyázni, biciklizni, szánkózni. A Showder Klub humoristája, aki emellett masszőrködik, vízvezetéket szerel, flexel, befőz, a szabadidejében pedig szívesen vitorlázik.

Így vall saját magáról: 

Folyamatosan veszítettem el a látásomat. A teljes vakság pedig az én tudatos választásom.

A jobb szememmel soha nem láttam, a balon pedig tizenegy évesen szereztem sérülést, egy iskolai egymásnak szaladásból.
Próbálták összehegesztgetni műtétekkel. A zöldhályog következménye a két oldal közötti szemnyomáskülönbség. A bal szemem átmérője mélységében a normál háromszorosa lett, mellékhatásként pedig sok fölösleges fájdalommal járt. Látásmaradványom alig volt, egy csomó gyógyszert kellett volna szednem, vagyis ár-érték arányban ez nem játszott. 17 évesen úgy döntöttem, hogy megszüntetem az értelmetlen fájdalmat. Mindenhogy van élet, és egy nagyon kedves tanítóm mondta, hogy „a szenvedésért nem jár pluszpont”.

A műtétkor is nagyon jól elsztorizgattam még akkor is, amikor legurítottak a műtősfiúk. Annyira ment a röhögés, hogy az altatóorvosom azt hitte, nem kaptam meg a Dormicum tablettát, amitől egy kicsit zizi állapotba kellett volna kerülnöm. Végül az első negyedórás műtétből egy 3,5 órás élet-halál harc lett, mivel a nyomásproblémák miatt rettentően elvékonyodtak az ereim, és a kötés alatt szétmállottak.

Az egy küzdelmes rész volt, de hát mi történhet? Megnyugodhatunk, hogy mindenki meg fog halni.

Amikor 2016-ban egy cimborával Kiskunmajsán vízicsúszdáztunk, és egy hosszú, ismeretlen pályán egyedül zúdultam lefelé, akkor menetközben ráértem végiggondolni, hogy az élet pontosan olyan, mint vakon vízicsúszdázni:
Már az elején tudod, hogy egyszer vége lesz, de fogalmad sincs, hogy mikor. Azt is tudod, hogy végig sikítani fogsz. De csak a döntéseiden múlik, hogy félelmedben vagy örömödben.

A szemműtétem után hamar családot alapítottam, ráadásul egy vak lánnyal.

Át kell gondolni a saját életszemléletünket. Tudomásul kell vennünk, hogy problémák nem léteznek, csak megtapasztalandó körülmények és megoldandó kihívások. Hogy melyikből növesztünk magunknak problémát, a félelmeinkkel gondosan locsolgatva, az a mi döntésünk.

Ha rájövünk, hogy nincsenek problémák, azt is felismerhetjük, hogy az élet igazából egyetlen játék. A Biblia is azt írja, hogy Isten gyermekévé fogadta az embert, tehát van 75–85 év gyerekkorunk. Hogy ezt mennyire bonyolítjuk meg, és hányszor pisilünk bele a homokozóba, az rajtunk múlik, de ettől nem lesz jobb.

Nem mondom azt, hogy humorista vagyok. Egyszerűen csak mesélő vagyok, az életem mesélője.
Azt gondolom, hogy hat alapvető tudás határozza meg az ember életét. Ha a hatot egyensúlyban tudja tartani, akkor tud igazán kiteljesedni. Ez a hat tudás a természet ismerete és szeretete, a kert gondozása; az élelmiszerkészítés tudása, a tartósításoktól kezdve az egyszerű főzésig; az építés tudása; a gyógyítás tudása, bármilyen módszerrel; a harc, amivel ezt az egészet meg tudjuk védeni, szeretettel körülölelni; valamint a tanítás, a tudás továbbadása. Ha csak az egyikben vagyunk jók, diszharmóniát fog szülni.

Mindig a pillanatot próbálom megélni. Van egy elképzelésem, hogy merre induljak, de nem ragaszkodom hozzá.

Egy picit olyan, mint amikor valaki keres egy inggombot, de kizárólag kéket, kicsit és szögleteset. Áttúrja a dobozt, eltölt vele egy egész órát, és odaillene egy csomó más, de meg sem próbálja, mert beszűkült tudatával csak a kicsi, kék, szögleteset keresi. Így dobjuk el marokszám a lehetőségeket.

Végtelen erő vesz minket körül, Isten létezik. Ugyanarról a teremtő erőről beszélünk, bármelyik vallás vagy egyház formájában nevezzük meg. Számomra az a hit, hogy egy magasabb intelligencia összerakta a világot, és én meglátom benne a rendszert. Ebből a hitből egy megnyugtató és nem egy öntelt önbizalom fakad. Bármi történjék, úgyis a legjobb képességeim szerint fogok dönteni és a helyzetet megoldani.

Ha lerobban a vonat, és leraknak valahol a töltés mentén, akkor az egy kihívás, amit akkor kell megoldani, amikor létrejön. De nem érdemes előre azon görcsölni, vajon bekövetkezik-e.

Amíg a határainkig nem megyünk el, nem tudjuk őket tágítani. Idén június elején kezdtem el vitorlázni, és augusztus 28-án megyünk a Bahart Regatta versenysorozat harmadik fordulójára az oktatómmal.

Ha valamire azt mondom, hogy nem vagyok rá képes, az is egy hit: a képtelenségem hite. De én abban nem hiszek. Megnézem, és legfeljebb rájövök, hogy hol vannak a határaim.

A hajónál ott tartunk, hogy a kötélkezelés teljesen rendben van, a kormányzásnál kell elgondolkodni kiegészítő elektronikai megoldáson, ami később segít.

Igen változatosak a mindennapjaim.
Múlt hétvégén kerti napenergiás aszalót építettünk Budafokon, kedden Győrbe utaztam három céges rendezvényre, szerdán masszírozós napot tartottam Pesten, tegnap egy munkatársamnál parkettáztam, ma Egerbe jöttem stand up comedy előadásra, holnap folytatom a parkettázást. De már megrendeltem a szilvát és az áfonyát, mert vasárnap lekvárt és kompótot főzök be. Pont a befőzések során élvezem a csöndet, a nyugalmat. Általában még háttérzenét se kapcsolok be. Szerdán Szombathelyen lesz jelenésem, jövő szombaton pedig Salgótarjánban masszírozok. Ez nagyobbrészt munka, de igazából mégsem az, mert nem kényszer.

Attól, hogy valami történik, nem kell megállni. Vannak megoldandó feladatok, kihívások: kenyeret kenni, iskolába vinni a gyereket. Ezeket kell megoldani azzal a plusz körülménnyel, hogy egyáltalán nem látok. De ennyi erővel lehetne bármilyen más plusz körülményem is.


Mózes Csaba
Másképpen látja a világot, mint a többség

Mózes Csaba sikeres sport- és gyógymasszőr. A székelyudvarhelyi születésű, 11 éves kora óta Budapesten élő fiatalember szabadidejében konditerembe jár, sziklát mászik, biciklizik, évszaktól függően síel vagy vitorlázik. Korábban dzsúdózott, gyerekként focizott, görkorcsolyázott is. Próbálta a bungee jumpingot, a siklóernyőzést, a jetski-t, a vitorlázórepülést, az ejtőernyős ugrást. Legextrémebb élménye mégis talán az volt, amikor egy Porsche 911-es sportautóval egy kiszáradt tómederben száguldozott – Kaliforniában.

Csaba így beszélt magáról:

Azt mondják rólam, hogy mindig a határaimat feszegetem. Valószínűleg azért keresem az élményeket, mert hiányzik a vizualitás. Amíg más elmegy valahova, és csak azzal, hogy körülnéz, százmillió inger éri; nekem nincs olyan, hogy látvány.

Érnek illatok, ahogy elmegyek egy kávézó előtt, érzem, ha finom a levegő, és az is fontos, kivel vagyok. De keresem azt, ami új. Viszont értékelek egy mély beszélgetést a régi barátaimmal egy ital mellett a törzshelyünkön, vagy ha elolvashatok egy jó könyvet.

Zene nélkül nem tudok létezni. Akár otthon vagyok, akár edzem vagy masszírozok. Tóth Vera mondta, hogy a zene sejtszinten regenerál, és ez szerintem maximálisan igaz. Kicsiként nagy kedvencem volt a tangóharmonika, mert volt a szomszédunknak. Kaptam egyet én is ajándékba, megtanultam rajta pár dalt, de nem volt hozzá olyan tehetségem, mint más vakoknak, akik abszolút hallással bírnak.

Ha új helyen járok, egyszerűen érzem az atmoszférát. Nem kell feltétlenül látni ahhoz, hogy tapasztald a közeget – nem azt, hogy kék a fal, hanem azt, hogy jó helyen vagy, aminek átragad rád a hangulata, és ehhez még tapogatni sem kell.

Nagy ínyenc vagyok! Szeretem a különleges borokat is. A látóknak az ingerek 90 százalékát a szemük adja, nekem ezt mással kell pótolni. Ha megyek az úton, s hallom, hogy zörren egy szatyor valaki kezében, vagy roppan a cipője talpa, tudom, hogy utolértem, ki kell kerülnöm. Az emberek sokszor bambák. Néznek, de nem látnak.
Volt már, hogy megkérdezte egy aranyos lány, segíthet-e. Hát persze, pont neki mondanék nemet? Be is jelöltük egymást Facebookon. Hányszor teremt az élet olyan helyzetet, amiből nem tudod, mi alakulhat! Régen bántam, ha éreztem szimpátiát, de nem mertem lépni. Az élettapasztalat viszont azt mondja: legfeljebb lesz egy kellemetlen fél percem, de ha meg sem adom az esélyt?

Úgy érzem, a párkapcsolatok és az emberi kapcsolatok terén is fejlődtem. Kamaszként sok mindenről azt hittem, azért nem sikerül, mert nem látok. Ma már tudom: nem lehet mindenki az én emberem. Valaki számára misztikumot jelentek, esetleg könnyebben megnyílik előttem.

Társkeresőn soha nem írtam ki, hogy látássérült vagyok, azért, hogy a személyemre legyenek kíváncsiak.

Volt, aki hangoztatta, milyen toleráns, majd amikor megtudta, eltűnt. Mástól kérdeztem, hogy zavarja-e, mire ő: miért, kellene? Rám volt kíváncsi, nem az állapotomra.
A hölgyeket az illatuk, az ápoltságuk teszik számomra vonzóvá.

Az emberek nem is tudják, a hangjuk milyen sokat elárulhat.

Mondtam már haveromnak a villamoson, hogy „nézd, milyen jó az a baloldali csaj”. Azt mondja: „te nem vagy semmi”. Mert sokszor elég hallani, miről hogyan beszélgetnek, és a mosolygós, pozitív bűbáj egy női hangban euforikus érzést tud belőlem kiváltani.

Gyanakodva nem lehet élni. Nem gondolhatom, hogy ha lerakok valamit valahova, azt úgyis ellopják.

Kell némi nyitottság. Ha nem engedsz közel magadhoz embereket, nem úgy érnek az ingerek sem.

A készpénzcímleteket mindig más elhelyezésben teszem be a pénztárcámba – az ezrest például hosszában, a kétezrest félbehajtva –, s el kell hinnem, hogy annyit adnak vissza, amennyit mondanak. Ha kártyával fizetek, elteszem a bizonylatot, de a sok év alatt nem volt még rossz tapasztalatom.

Az utóbbi években több területen is változtam. Régen tartottam attól, hogy ha új helyre megyek, nem találom meg, amit kell, és ciki lesz, ha nekimegyek valaminek vagy felborítok egy széket. De már nincs bennem gátlás, megtanultam improvizálni, figyelni a környezetemre.

Mert ha felemelem a fejem, az emberek is fel fogják emelni a fejüket körülöttem, és nyitottabbá válnak.

S tán furán hangzik, de a térlátásom is fejlődött. Olyan is volt, hogy egy 75 éves, korábbi élsportoló nénit masszíroztam, aki panaszkodott, hogy elege van mindenből. Megkérdeztem: nincsenek gyerekei, unokái? Egyből lelkes lett. Mondom, csak gondoljon bele, mekkora bánatot okozna nekik, ha feladná! Megfogta a kezem, elhallgatott fél percre, majd megszólalt: „Csaba, ha csak ezért jöttem ma ide, már megérte.” Akkor még nem tudatosan, de sikerült olyat mondanom, amivel segítettem neki.

Ma pedig már tudatosan figyelek arra, hogy ha van rá mód, másokat inspiráljak. Így magamat is mindig új oldalról ismerem meg.


Bertyák Bence
Fotózik a látássérült Bence

Bertyák Bence 99 százalékos látásvesztéssel született. Nem használ sem fehér botot, sem vakvezető kutyát. Legkedvesebb tárgya a fényképezőgép, illetve azok a tárgyak, amelyek jó emlékeket, élményeket őriznek. Kipróbálta a tandemugrást, a kamionvezetést, ballagására csillagásztávcsövet kapott. 26 éves, és nem ismer lehetetlent.

„Anya toxoplazmózist kapott, amikor a pocakjában voltam” – meséli Bence. „A fertőzés ráment a retinámra, részben az agysejteket is károsította, ezért nem lehet javítani a látásomat szemüveggel, lencsével vagy más optikai eszközzel. Nem a fókuszpont van elcsúszva, hanem a feldolgozóegység, amely továbbítja az információt az agyhoz. Olyan szempontból érvágás, hogy jogosítványom egyelőre nem lehet, de ha az lehetne, akkor más dolgok hiányoznának az életemből. Ha a kormány mögé ülhettem volna, gimi után valószínűleg kamionozásba fogok. Kamiont eddig egyszer vezethettem, igaz, nem az MO-s autópályán, hanem zárt térben, de azért nagy élmény volt negyven tonnát megmozgatni a szimulátor helyett.”

Bencéék családjában korábban nem fordult elő látásvesztés, de ez sem okozott számukra megoldhatatlan problémát. Édesanyja együtt tanult vele, mert úgy gyorsabban haladt. Az egyetemen ő olvasta fel az államvizsga-tételeket, édesapja pedig vaktérképet rajzolt a zárthelyi dolgozathoz. Mindenben támogatták, és arra ösztönözték, hogy próbálja ki, amit szeretne.

„Az a vicc, hogy mindig olyan hobbiba szeretek bele, ami már önmagában nehéz és látás kell hozzá.

„Persze nem direkt csinálom, hanem nyolcvan százalékban azért, mert szeretem, húsz százalékban viszont azért, hogy megmutassam, mi mindenre képes egy látássérült.”

Hogy mit jelent Bence számára a mindennapokban a 99 százalékos látásvesztés, arról így mesél. „A szemed színét nem tudom megmondani, de ha mutatsz az ujjaiddal egy számot, azt látom.”

„Az ujjaid között a redőket, ráncokat viszont nem tudnám megszámolni. Ha holnap szembejönnél velem, tuti, hogy nem ismernélek föl, csak ha rám köszönnél. Utána már összepárosítom a képet a hanggal. Amikor másodszor találkoztam a mostani barátnőmmel, mellette is simán elmentem” – mulat a helyzet adta komikumon.

Bence élete az után fonódott össze a fényképezőgéppel, hogy elment egy fotóstáborba. Ott egyrészt olyan baráti társaságra tett szert, akikkel főként a fotózás köti őt össze, mégis mintha a testvérei lennének. Másrészt a mentorfotósok közül közelebbi kapcsolatba került Déber Gáborral, aki kihívásnak tartotta, hogy egyénileg is foglalkozzon a tehetséges látássérülttel. OKJ-s tanfolyamon is részt vett, amelyet kiváló eredménnyel zárt. Közben indult a Big Shot fotós tehetségkutató versenyen is, ahol több ezer jelentkezőből eljutott a legjobb százig.

„Egy jó portré az a fotókategória, amelynél az érzelmeket kell megörökíteni. Sokszor csak beszélgetünk és adódik egy jó pillanat, amit megörökítek. Ezek gördülékenyebb, lazább alkalmak, nem kőbe vésett tablófotózások. Kültéren jobban szeretek dolgozni, mert természetesebbek a képek és oldottabb a hangulat.”

Bence célja az, hogy minél előrébb jusson a fotózással, akár nemzetközi szinten is. Persze a napjait, amiknek a 24 órájához szívesen vásárolna kiegészítést, nem csupán munkával tölti, hanem barátnőjével és ismerőseivel. Számára egy kapcsolatban nem a külső a legfontosabb, mivel az változó, hanem az őszinteség, az elfogadás és az empátia.

Arról is beszélgettünk, mi változna, ha az egyszázalékos látását is elveszítené.

„Ha teljesen lekapcsolnák a villanyt, akkor sem ülnék otthon a sarokban és sírnék egész nap.”

„Nem tudom, lenne-e más hobbim, talán sportként a csörgőlabdát választanám, mert vakként sokkal korlátozottabbak a lehetőségek. Biztosan eltelne néhány hónap vagy év, amíg feldolgoznám a veszteséget.”

Azért még van egy – földrajzos múltjából származó – vágya, az utazás. Szeretne eljutni Izlandra és más északi területekre.

(Forrás: Képmás.hu)

GONDOLATOK – KÉRDÉSEK

Mi az, ami megérintett a három fiú gondolataiból, szemléletmódjából? Szerinted miért érintett meg? Mit akar üzenni számodra? Valahol változásra van szükséged – a hozzáállásodban?

Hol érzel határokat a saját életedben? Ezek biztos, hogy korlátok, vagy csak a komfortzónádat kellene szélesíteni?

Született valami elhatározás benned? Ha még nem, arra kérlek, gondolj ki valamit, amit e 3 történetből tanultak alapján változtatnál! Milyen jó szokást alakítanál ki magadban?

***

A gondolataidat, véleményedet itt is megoszthatod velünk!

3 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Teljes értékű látóként sokszor bele sem gondolok, hogy mennyire nem “természetes adottság” ez, ami másnak viszont nem adatott meg. A három fiú jó példája a “nem adom fel” szemléletnek, sőt másokat is erre inspirálnak az életpéldájukkal, vagy vigaszt nyújtanak pl. egy nagymamának masszírozás közben. A vizuális érzékelés hiánya kifinomultabbá teszi őket más érzékszervük(hallás, szaglás, tapintás) jobb kihasználására. Nekik mennyi minden, gyakorlatban kipróbálható dolog pl.tandemugrás, sziklamászás, sok-sok utazás kihasználása fontos cél, míg ez másnak szinte már természetesnek vehető. Meg kell becsülnünk, amink van és nem vágyakozni arra, ami elérhető, hanem tenni is érte, hogy valósággá váljon.

  2. Nagyon megindítóak a történetek, és találóak a feltett kérdések!
    Kicsit – nem inkább nagyon – elszégyelltem magam az életutak olvasásánál. Szembetegséggel születtem, – az egyik szemem térlátásra sem alkalmas – ami sokáig nem okozott problémát. Amikor pedig már jelentkeztek a problémák lesokkoltam. Sikerült Isten segítségével, hosszú idő után elfogadnom a helyzetemet. Egyre több mindenben találtam meg az örömömet, és a mi napig is az apró örömök éltetnek. Azonban egyre többet hangoztatom a családomnak: ahogy korosodom úgy szűkülnek a lehetőségeim. Nehezen fogadom…..A hozzáállásomon kell változtatnom. Azt kell megtanulnom, hogy panaszos szó ne hagyja el az ajkam. Ezek az emberek TELJES, boldog életet élnek. Bevallom, én félek a jövőtől……Tudom:”…Ne aggódjatok a holnap miatt…..”
    Mire beérik bennem ez a mondat, sokszor kell újra olvasnom a történeteiket, hogy erőt merítsek belőle, és belenyugodjak “végérvényesen” a helyzetembe. Köszönöm!!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here