Ami van, annak szabad lennie

2

Az alábbi gondolatok alapját Mustó Péter jezsuita szerzetes adta, akinek megjelent könyveit örömmel ajánlom a kedves Táborozó figyelmébe. (Itt többet megtudhatsz a kiadványokról.) Péter 1979 és 1991 között Dél-Amerikában, Bogota egyik szegénynegyedében dolgozott. A rendszerváltás óta Magyarországon vezet meditációs lelkigyakorlatokat. Imádkozni tanít. Most személyes vallomásként olvashatod Péter gondolatait, tapasztalatait.

Azt gondolom, hogy aki nem hívő ember, annak is érdemes ezeket a gondolatokat “megfontolni”. Nem azért, hogy hívő legyen, hanem azért, mert Péter egy teljesen más perspektívából szemléli az emberi életet: a küzdelmeinket, a vágyainkat, veszteségeinket.

Olyan értékekre mutat rá, amely mellett a mai, pörgős világban élő ember szó nélkül elmegy, sőt észre sem vesz, pedig az életünk minősége múlik rajta.

Ami van, annak szabad lennie

Igen ám, de nemcsak a búza szökik szárba, hanem a konkoly is felüti fejét (Mt 13,26). A szolgák azonnal gyomlálni szeretnének, kiirtani a rosszat. Ez a megszokott reakciónk arra, ami zavar, ami nem illik bele a jóról való elképzelésünkbe. Észre se vesszük, milyen természetesen, magától értődően fakad belőlünk az ítélet: „Ne ez legyen! Ne az legyen, ami van, hanem valami más. Ami van, az ne legyen.” Mondjuk ezt önmagunkra, másokra, az élet sok eseményére. A dolgok megváltoztatása hajt minket, tiltakozunk.


GONDOLATOK – KÉRDÉSEK
Ugye, ez a fajta “örök elégedetlenkedő” mentalitás mennyire fellelhető életünk egyik-másik szakaszában? Fel tudsz ilyet idézni a saját életedben? Amikor valahogy semmi nem jó… Nem úgy jönnek össze a dolgaink, ahogyan elképzeltük… Mintha minden összeesküdött volna ellenünk, pedig mi csak jót akarunk… Nem értjük, miért történnek azok a rossz dolgok, amelyek történnek, és miért pont velünk… Keressük, ki a hibás, ki a felelős…


Ilyenkor magunkat vádoljuk, vagy másokat hibáztatunk. Tiltakozásunk, elégedetlenségünk igazi címzettje valójában az Isten. Majdnem tizenöt év meditáció után döbbentem rá arra, hogy Istenre haragszom – vallja Péter atya. – Vele szemben vagyok csalódott, sértett, kétségbeesett. Őt tartom hibásnak, hogy nem olyan világot teremtett, amilyet én szeretnék. Amelyben nincsenek hatalmi harcok, nincsenek vesztesek. Mintha nem is a mi javunkat akarná. Más Istent akarok, mint akit megtapasztalok.

Hosszú évek imája után jöttem rá arra, hogy az élet bennem akkor megy tovább, ha azt tudom mondani, hogy minden Istentől jön. Az is, ami nem tetszik. Az is, amit rossznak tartok. Akkor is, ha megszenvedtet. Semmin nem változtat, ha tiltakozom ezek ellen. Csak csalódottság, kétségbeesés terpeszkedik szét a szívemben. Az élet fáján elvágom magam alatt azt az ágat, amelyen ülök. Akkor tudok elégedett lenni az élettel, ha azt mondom rá, hogy jó.

Hosszú évek imája után jöttem rá arra, hogy csak akkor lesz bennem béke, ha az életet elfogadom úgy, ahogy van. Én emellett döntöttem. Dönthettem volna másként is.

Amióta felismertem, hogy dönthetek amellett, hogy elfogadom azt, ami van, azóta tudom, hogy nem csak determinálva vagyok. Tudom, hogy szabad vagyok. Azáltal, hogy elfogadom az életet úgy, ahogy van, nem az ellenállás erősödik bennem, hanem az élet szeretete. Bár ez életfeladat.

Ha elfogadom az életet anélkül, hogy tiltakoznék ellene, anélkül hogy cinikussá, ironikussá, rezignálttá válnék, akkor tompul bennem a lázadás öröme, az életöröm viszont növekszik.

Még ha az életben számomra sok minden fájdalmas vagy elfogadhatatlan is. Ráhagyatkozni Istenre hosszú folyamat. Ráhagyatkozva erősödik a bizalom. Úszni is úgy tanulsz, hogy már akkor ráhagyatkozol arra, hogy megtart a víz, amikor még nem is próbáltad ki. A bizalom mellett döntesz félelmeid ellenére. És ráhagyatkozol, a valóságról szerzel tapasztalatot. Aki fél a víztől, s nem tanul meg úszni, az sose fogja megtudni, hogy megtartaná a víz. A valóságról más tapasztalata lesz annak, aki igent mond rá, mint annak, aki nem meri felvállalni, nem mer hagyatkozni.

Az élő így mond igent az életre. Minden helyzetben újra bizalmat szavaz annak a valóságnak, amelyről még nincs bizonyossága.

S ráhagyatkozva mást tapasztal meg róla, mint ha bizalmatlanságból fakadó racionális érveibe kapaszkodna.

Sok év meditáció után lassan megtanultam elfogadni azt, ami van. Önmagamat, a világot, annak törvényszerűségeit. Az élet mélyebb elfogadása született meg bennem. El tudom fogadni, hogy a teremtő jó szándékú lehet. Akkor is, ha gyakran nem értem. De már nem kell, hogy megértsem.

Elfogadom, hogy nem mindent értek.

Alázatosan meghajlok a teremtő előtt, számomra sokszor kérlelhetetlennek és titokzatosnak tűnik. És ekkor derű született a lelkemben. Bízni tudtam abban, hogy mindennek lehet értelme, és minden lehet jó. Magam pedig a jóban akarok hinni, és abban reménykedem, hogy minden helyzetből, minden eseményből, minden létezőből valami értelmes és örömteli születhet. Csak az a fontos, hogy a jóban való hitet mindig keressem és felidézzem magamban. Ez a jó erejébe vetett hit az ima ajándéka. Ez segít, motivál, hogy elfogadjam azt is, aminek még meg kell változnia, ami még nem egészen jó, fejlődésre szorul. Nem az én erőfeszítésemből. Számíthatok a teremtő Istenre. Isten váltja meg a világot, nem én.


GONDOLATOK – KÉRDÉSEK
Milyen érdekes, hogy abban a pillanatban, ahogy elfogadunk dolgokat, megbékélünk valamivel, nagyobb nyugalom és öröm költözik a szívünkbe. Tapasztaltál már ilyet?


Aki meditál, nem gondolkozik a létén, nem töpreng problémáinak megoldásán, nem akarja megváltani a világot, hanem igyekszik tudomásul venni azt, ami van. Szemlélni mindazt, ami jelentkezik érzéseiben, tudatában, érzelmeiben, anélkül hogy azokról ítéletet formálna magában.

Aki meditál – aki a jelenben próbál élni -, nem a múltján gondolkozik, jóllehet a meditálás során sokszor jönnek emlékek, amelyek aztán más értelmezést kapnak, összefüggésbe kerülnek. De ez a meditálás gyümölcse.

A meditáló szemléli azt, amire rádöbben. De nem mond ítéletet felette. Ez az evangéliumi tanítás: „Ne ítélkezz!” Aki az tanulja, hogy ne ítélkezzen. Megáll, bátrabban ránéz, jobban odafigyel. És közben szenved, bízik, hánykolódik tiltakozás és elfogadás között.

A meditációs imában azt gyakoroljuk, hogy elidőzzünk annál, ami van. Anélkül, hogy gyorsan jónak vagy rossznak tartanánk valamit, előbb ítélet nélkül szemügyre vesszük. Így a következményeit jobban felismerjük, és észrevesszük, hogy jót tesz, használ, épít, szükséges vagy felesleges, romboló, kárt okoz.

Ez az elidőzés arra tanít, hogy ne mondjunk elhamarkodottan ítéletet se magunkról, se másról. Egyáltalán semmiről se. Abban bízva, hogy ami van, annak szabad lennie, azt Isten engedi, hogy legyen. Lehet, hogy Isten is azt akarja, hogy később megváltozzon. De ha most van, akkor szabad lennie.

Sokszor nem tehetek mást, mint hogy tudomásul veszem, hogy most nem tudok ránézni valamire, még nem tudom elfogadni. A meditációban (az életemben) azt is meg kell engednem, hogy valamire még nem vagyok képes, valamivel még nem tudok megbékélni. És ez rendben van így. Akkor azt kell elfogadnom, hogy ami van, azt még nem tudom megengedni, hogy legyen.

Ami van, az akkor is hat rám, ha tiltakozom ellene. De ha nem ítéljük el érte önmagunkat vagy másokat, akkor az is áldássá válhat, amitől megijedünk.

Ami rossznak tűnik, annak is van szerepe az egész összefüggésében. A sötétségben születik a világosság. Csak a sötétben világosodhat meg valami. A sötét, kaotikus helyzetek csak minket ijesztenek meg, Istennek „a sötétség sem homályos, s az éj világos, akár a nappal” (Zsolt 139). Ha ezt nem fogadom el, akkor lehasítok Istenről dolgokat, s azt állítom, hogy Istennek nincs köze ahhoz, amit én nem tudok elfogadni a valóságból.

Életfeladatunkhoz tartozik, hogy át kell jutnunk a sötét, kaotikus helyzeteken is. Olyan helyzeteken, amikor tudomásul kell vennünk, hogy nem boldogulunk valamivel.

Az élet nagyon sok mindent megteremt és elfogad, amit mi nem. Isten felkelti napját jókra, gonoszokra egyaránt. Amire mi gyorsan azt mondjuk, hogy rossz, annak lehet feladata is, lehet, hogy a javunkat szolgálja. Ami nekünk rossz, az lehet, hogy másnak jó.

Mi a haszna a kudarcnak, a sikertelenségnek?

Amivel félünk szembenézni, annak is van üzenete számunkra. Arra figyelmeztet, hogy igazi értékünk és méltóságunk az életünk, a létünk. Lehet, hogy semmit sem tudunk felmutatni magunk és mások előtt. De akkor is élünk, akkor is van jogunk a léthez, akkor is van méltóságunk. Megérdemeljük, hogy tiszteletben tartsanak. Nem könnyű feladat és cél nélkül lennünk, csak azért, mert vagyunk. Nehéz, mégis szabad.

Nem vagyok nyitott a lét mozdulásaira, kifürkészhetetlen bontakozására, amíg a magam érdekeit akarom érvényesíteni, amíg magam körül forgok, amíg én akarom tudni és meghatározni, hogy önmagamnak és másoknak mi jó és mi rossz.

Amig én akarom megítélni, hogy mikor vagyok én vagy a másik jó vagy rossz. Amíg az a döntő számomra, hogy mi vigasztal, mi szomorít, mi rémiszt meg, addig magamra figyelek.

Ebben az önközpontú állapotomban nem vagyok szabad arra, hogy el tudjam fogadni, hogy minden létezőnek létjogosultsága van.

Amikor Isten a központ, amikor őrá figyelek, akkor tanulom elfogadni azt, hogy ami van, annak szabad lennie. Lehet, hogy nem vágyom rá. De valami okból, amit nem értek, mégis jó így, ahogy van.

Ami van, annak szabad lennie.

A meditáló azt gyakorolja, hogy észrevegye, magához engedje és megengedje azt, ami van. Pusztán a léte miatt. Mert a Teremtő mindennek megadja a létezés jogát. Te „szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kimélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. Mert a te el nem múló szellemed van mindenben.” (Bölcs 11,24-12,1) Ezért nem zár ki semmit az, aki meditál. Minden, ami van, annak szabad lennie. És jó, mert Istentől van (Ter 1,31).

Amikor meditálok, azt gyakorlom, hogy észrevegyem: az élet ezerszer erősebb, mint én. Az életnek jó, hogy vagyok, különben nem tartana életben. Jó, hogy vagyok, még akkor is, ha önmagamra, másokra vagy sok mindenre a világban azt mondom, hogy nem jó. De nem ez az utolsó szó. Az élet elfogad. Az élet megteremtett, megtart, és amikor eljön az ideje, halálom is az élet rendjéből fakad.

Mindennek van kezdete és vége. Nem én találtam ki ezt a világot, nem én szabtam meg rendjét, törvényszerűségeit. Meditációm egyik reménye, hogy mindennel megbékélve halok meg.

Ha engedem, akkor az élet a szolgálatába állít, s működik rajtam keresztül halálom után is.

Hogy engedem-e, hogy ami van, az lehessen, hogy Istenre figyelve meditálok-e, azt arról olvashatom le, milyen gyümölcsöt terem az életem. Hogy valós, életközeli-e a vallásosságom, azon mérhető le, hogy megértőbbé, befogadóbbá válok-e, a jóindulat erősödik-e, az érdeklődés, a remény növekszik-e bennem, és épül-e közösség körülöttem. Mert gyümölcséről ismeritek meg a fát (Mt 12,33).

GONDOLATOK – KÉRDÉSEK

Mi az az egy gondolat, amit ebből a sajátos gondolatmenetből magaddal viszel? Mit jelent ezek után számodra ez a kifejezés: ami van, annak szabad lennie. Hogyan fordítanád le saját magadnak?

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. “…Amíg az a döntő számomra, hogy mi vigasztal, mi szomorít, mi rémiszt meg, addig magamra figyelek….”Ez a gondolatsor ami elmélkedésre késztetet…
    Az öröm felemel, a szomorúság nyomaszt, a betegség lehúz, a félelem megbénít. (Érdekes sokkal több negatív dolog jött elém, pedig a család, a barátok, a virágok, a madarak csicsergése, a jócselekedetek mind-mind boldogsággal töltenek el.) Ha “nem mennek jól a dolgaim” saját magam kontrollálom. Megriaszt, a gondolatsor vége: “….”addig magamra figyelek”…..de ez valóban így van.
    Nagyon nehéz a meditáció során megtapasztalt BÉKÉT átültetni a hétköznapokba, úgy hogy az gyökeret is verjen. Sokat kell még tanulnom, és újra visszatérnem a csendhez amiben megtapasztalhatom hogy: “ami van annak szabad lennie”

    • Kedves Ágnes,
      Örülök a felismeréseidnek. Ne a dolgok nehézségére fókuszálj, egyszerűen figyelj arra, amerre Isten vezetni akar.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here