A mélyből forrásozó lelkiségnek, szemléletmódnak mindig három útja lehetséges – mondja Anselm Grün bencés szerzetes. Érdemes végigolvasni ezeket a gondolatok, mert rendkívül tanulságosak.
Először a párbeszéd a gondolatokkal és érzelmekkel (ez a megbékélés útja), másodszor a lemerülés az alapokig (szembe kell nézni, hogy utána el tudjuk engedni), az érzelmek és szenvedélyek átélése, érzelmi végigvitele egészen átalakulásukig, amelynek alapján aztán új lehetőségeket fedezek fel (elengedem a régi dolgokat). Harmadszor pedig annak bevallása, hogy csak és kizárólag a saját erőmből soha nem leszek képes előbbre jutni. Egyszerűen vannak olyan helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk. Úgy is mondhatnánk, hogy önmagam megadása Istennek, a belehullás Isten kezébe (elfogadás).
Egyesek szerint a hirtelen harag megváltoztathatalan emberi jellemvonás. De ha párbeszédet kezdek vele, kiderül, hogy az indulat nem más, mint élet utáni kiáltás.
Gyakran olyan gyermekkori helyzetekre utal, amelyekben az illetőt nem vették komolyan egyszeriségében, érzelmeiben. Akkor és ott az indulatos tiltakozás nyilván életfontosságú eszköz lehetett, hogy komolyan vegyék, hogy ne tapossák érzelmeit még jobban a sárba, tehát ne fojtsák meg. A hirtelen indulatnak így fontos szerepe volt a túlélésben. De most már nem jó stratégia, épp ellenkezőleg. Sokan maguk is szenvednek indulatosságuktól és tudják, mennyire megnehezítik vele mind a saját, mind a környezetük életét.
A hirtelen haraggal folytatott párbeszéd felszínre hozhatná azt a bennünk rejlő kívánságot, hogy lehessenek egészen személyes, saját érzelmeink.
Vannak olyan emberek is, akiken nem segít a szembenézés indulatosságuk tényével, akiknek teljes alázattal ki kell békülniük zabolátlan érzelmeikkel, és hagyniuk kell, hogy indulataikon keresztül újból és újból eljussanak saját tehetetlenségük megtapasztalásához, amelyben már nem marad más hátra, mint hogy megadják magukat Istennek.
Sokan szenvednek a szorongás valamilyen formájától, amire gyakran úgy reagálnak, hogy terápiával akarnak úrrá lenni félelmükön, vagy folyton azért imádkoznak, hogy szabadítsa meg őket Isten a félelemtől. De mindkét esetben a félelemre koncentrálnak, és szeretnének mindenáron megszabadulni tőle. Így viszont nem értik meg félelmük üzenetét. Félelem nélkül nem ismernénk mértéket. Állandóan túlterhelnénk magunkat.
A túlzott félelem sokszor arra hívja fel a figyelmet, hogy helytelenül viszonyulunk az élethez.
A félelem oka gyakran a perfekcionizmus. Ha mindenütt a legjobbnak kell lennem, ha egy vitában mindig kifogástalanul kell érvelnem, ha azt várom, hogy hozzászólásomat mindenki „pompásnak” találja, akkor állandóan attól tartok, hogy leszerepelhetek.
Olyan nagyok az elvárásaim önmagammal szemben, hogy félelmet keltenek bennem.
A kognitív viselkedéspszichológia szerint a félelem ilyen és hasonló hibás kiindulópontokon, hibás feltételezéseken alapul: „Nem szabad hibát elkövetnem, mert akkor értéktelen leszek. Nem szabad felsülnöm, mert akkor nem fogadnak el.” A félelemmel folytatott párbeszéd segíthet, hogy emberibb kiindulópontot fogadjunk el: „Nyugodtan lehetek olyan, amilyen vagyok. Hibákat is elkövethetek. Fel is sülhetek. A méltóságom bennem van, egy kudarctól nem semmisül meg.”
Persze nem valami trükkről van szó, ami segít megszabadulni a félelemtől. A félelem arra ösztönözhet, hogy jobban bánjak önmagammal, és helyesebb képet alakítsak ki önmagamról.
Az is előfordulhat azonban, hogy a félelem minden vele való beszélgetés ellenére továbbra is megmarad, és bénítóan hat rám. Akkor a félelem Istenhez hajt. Akkor nem marad más hátra, mint hogy bevalljam, képtelen vagyok és mindig is képtelen leszek megbirkózni a félelemmel. Ilyenkor a félelem az a mélypont, ahonnan elrugaszkodva Istenhez találhatok. Ilyenkor a félelem lelki megközelítésre kényszerít, arra, hogy félelmemben Istennek ajánljam magam vagy a Biblia egy-egy versét mondogassam: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy.” (Zsolt 23) Vagy: „Az Úr velem van, nem félek, ember mit árthatna nékem?” (Zsolt 118) Ilyen esetekben a félelem lelki kihívás lehetne, annak próbája, mennyire veszem komolyan Istent és ígéreteit.
Attól még nem szűnik meg a félelem, ha igazán hiszem, hogy Isten velem van.
A félelem szorításában azonban ez lehet a mentőöv, amibe kapaszkodhatok. Enged kibékülni a félelemmel és segít, hogy ne essek pánikba a félelem legkisebb jelére. A segítség másik módja az, ha bevallom, hogy félek, mégis hiszem, hogy van egy hely bennem, ahová a félelem már nem ér el. Bár érzelmeimet a félelem határozza meg, bensőmbe nem tud utánam jönni.
Néha önmagunktól félünk, mert elfojtottuk agressziónkat és rettegünk, hogy bármikor kirobbanhat. Egy nőnek az az irracionális félelme, hogy megölheti szeretett csecsemő gyermekét. E félelem feldolgozása rávilágíthatna, hogy a szereteten túl agresszivitást is érez gyermeke iránt. Természetes, hogy egy anya, aki a nap huszonnégy órájában gondoskodik gyerekéről, agresszivitást is érez irányában. Ő is szeretne néha magára maradni. Az agresszió megmutatja neki, hogy nagyobb távolságot kell tartania gyermekétől.
A magasból építkező szemléletmód el sem tudta képzelni, hogy agresszívnek is szabad lennie. Az anyasággal kapcsolatban olyan ideális elképzelései voltak, hogy egy anya mindig szeretetteljes a gyerekével. Minél magasabb eszményképet állított fel, annál erőteljesebben lép működésbe ellenpólusa, az agresszió. Ha ez az anya szembenézne félelmével, rájönne, hogy a gyermekéért való aggódáson túl önmagával is többet kellene törődnie.
A félelemnek mindig van értelme, csak értenünk kellene a nyelvét. Akkor felfedezhetnénk a kincset is, amelyre rá szeretne világítani.
Vannak félelmek, így a félelem a magánytól és a haláltól, amelyek az emberi lét szükségszerű velejárói. Az ő esetükben a megoldás az, hogy elfogadjuk a félelmet és feltárjuk az okát. Lénye legmélyén minden ember magányos. Vannak területek, ahová senki nem követheti, ahol egyedül érzi magát. Hermann Hesse az emberi létet magányosságként fogja fel: „Az élet magányosság. Senki sem ismeri a másikat, mindenki egyedül van.” Paul Tillich szerint a valláshoz először mindenki a magányosságán át közeledik. Ha kibékülök magányommal és a magánytól való félelemmel, akkor felfedezhetem létem titkát: „Aki ismeri a végső magányt, ismeri a végső dolgokat” — mondja Friedrich Nietzsche.
A magányosság, az egyedüllét elvezethetne ahhoz a mély tapasztalathoz, hogy mindennel egy vagyok. Magányosságom végső soron Istenre utal. Peter Wurst katolikus filozófus a halála előtti végső magányosságában tapasztalta meg: „Azt hiszem, minden emberi magány legmélyebb gyökere a honvágy Isten után.” Haldoklásában minden ember magányos. „A haldoklás a végső és mérhetetlen magányosság. Magányossá tesz, hagyja elmerülni az embert a legteljesebb magányban.„ Így a magány kihívást jelenthet, hogy teljesen kiszolgáltassam magam Istennek. Akkor a magány termékeny állapottá, lelkiségem forrásává válik.
A haláltól való félelem a feltámadásba vetett hit ellenére is megmarad. Csupán annyit tehetek, hogy hagyom létezni és bevallom: „Igen, meg fogok halni; talán balesetben, talán rákban vagy szívinfarktusban. Végül is nem tudom kivédeni.”
Ha elfogadom ezt a tényt, akkor arra kényszerülök, hogy óhatatlanul elgondolkozzam a saját emberségemen: mi az életem, mi a célja. A haláltól való félelem az emberi lét alapkérdéseihez vezet el.
A mélyből forrásozó szemléletmód az ösztönökhöz is másképp áll hozzá. Nem arra törekszik, hogy uralkodjék felettük, hanem hogy megváltoztassa őket.
Azt kérdezi: mire akarnak sarkallni ösztöneink?
Manapság sok ember kínlódik kényszeres evéssel. Egyesek egész életükön át hiába küzdenek ellene. Bár a böjtölés jó eszköz lehet arra, hogy megszabaduljunk a kényszeres evéstől, de ha böjtöléssel büntetem magam a mértéktelen evés miatt, akkor állandóan az evés vagy a böjtölés körül fognak forogni a gondolataim.
Fontosabb lenne, hogy feltegyem magamnak azt a kérdést, mitől kell állandóan és sokat ennem, milyen vágy lappang kényszeres evésem mögött. Ha szembenézek a vággyal, a kényszer is átalakul.
Az evésben az élvezet vágya rejlik. A gyógyulás abban áll, hogy megtanulom élvezni az ételt, és megengedem magamnak, hogy jókat egyek. Az igazi aszkézis nem a lemondás és az elfojtás, hanem az emberré válás, így az élvezetek begyakorlása is.
Hasonló a helyzet a szexualitással, amelyet gyakran bezártunk a toronyba, mert féltünk, hogy az üvöltő kutyák széttépnek bennünket. Ezáltal viszont lemondunk a szexualitás erejéről, amelyre elevenségünk, lelkiségünk eléréséhez szükségünk van. A szexualitást elfojtó lelkiségnek állandóan résen kell lennie, hiszen az emberre vágyak leselkednek, amelyek bármikor rátörhetnek.
Aki a szexualitást csupán leigázandó dolognak tartja, negatívan vélekedik róla.
A szexualitás azonban lelkiségünk legfontosabb forrása. Ha megbarátkozunk és ügyesen bánunk vele, mint az ifjú a mesében, rámutathat a mélyben rejlő kincsünkre, elevenségünk és lelki vágyakozásunk kincsére. Akkor így szólhat hozzánk: „Próbálj meg teljesen élni és igazán szeretni. Jelenlegi életmódoddal elmész önmagad és az élet lehetőségei mellett. Ne elégedj meg csupán a kifogástalan élettel. Annál nagyobb vágy él benned az élet és a szeretet iránt. Bízzál vágyadban! Add át magad az életnek, az embereknek, szeresd őket teljes szívedből. És szeresd Istent teljes szívedből, szeresd őt testeddel és szenvedélyeiddel. ”
De nemcsak arról van szó, hogy bemerészkedjünk a toronyba, és beszéljünk saját szexualitásunkkal, hogy megtalálhassuk a kincset, amelyhez vezetni akar. Gyakran úrrá lesz rajtunk a szexualitás, és olyankor nincs rá mód, hogy beszédbe elegyedjünk vele. Egyszerűen foglyai vagyunk. Sokan szenvednek az önkielégítéstől, de minden ellene folytatott küzdelem rendszerint csalódással jár. Többet használna, ha az ember bevallaná tehetetlenségét, hogy soha nem lesz képes úrrá lenni a szexualitáson, mint ha bűntudattal bünteti önmagát. Sok ember számára üdvös, hogy nem tud uralkodni nemiségén. Ez kényszeríti őket annak alázatos bevallására, hogy ők is hús-vér emberek, és erőszakkal nem változtathatják át magukat tiszta szellemi lényekké.
A szerzetesek újból és újból hangsúlyozzák, hogy először a tehetetlenségünket kell bevallanunk, csak azután szabadít meg bennünket Isten a küzdelemtől.
GONDOLATOK – KÉRDÉSEK
Tedd fel magadnak a kérdést, hogy a fent felsoroltak közül van-e olyan, amelyikkel teendőd lenne: harag, indulat; szorongás; félelem a magánytól, a haláltól; ösztöneink.
Mi lenne, ha párbeszédet kezdenél velük? Megpróbálnál rájönni, mit akarnak üzenni számodra!
Életed mely területein érzel reményt, biztatást, növekedést?
Visszanézve az elmúlt hónapokra, milyen erőfeszítésed hozott „gyümölcsöt”?