Nehéz körülmények közül jött Gódorné Hazenauer Zita. A felmenői között volt tót, sváb, volt elhurcolt, üldözött… A történelmi terheltség mellé, vagy épp emiatt, édesapja alkoholista volt, anyukája depressziós, így elég nehéz volt már csak a saját élete koordinálása is. Mivel nem volt előtte élhető életminta, a pedagógusok között talált olyan példát, akire fel tudott nézni, akit követendőnek érzett. Fordulatos, kemény döntéseket sem nékülöző életéről, hivatásáról Péterfi Eszter, a Képmás.hu újságírója beszélgetett Zitával.
– A magamra hagyottság miatt nagyon korán elkezdtem önismereti, családi élettel foglalkozó és pedagógiai témájú könyveket olvasni. Nem túlzás állítani, hogy a könyvekből tanultam meg élni – emlékezett vissza Zita.
– Amikor családi háttér nélkül jelentkeztem az egyetemre, dolgozni kezdtem, hogy eltartsam magam. Végül is váltott rendszerben végeztem el az egyetemet: egy év tanulás, egy év munka. Kimentem egy-egy évre Amerikába, Németországba, Franciaországba, ezzel nyelvtudásra tettem szert. A ’90-es évek első felében a felsőfokú angol-német tudásnak magas piaci értéke volt: ennek köszönhetően a multik világában már fiatalon középvezető lettem.
A keresetem nyolcszázezer forint volt, ami akkor csillagászati összegnek számított. Mégis hamar megéreztem, hogy nem itt a helyem.
Szíven ütött például, hogy a vezetőségi üléseken úgy beszéltek az emberállományról, mint gazdasági tényezőről. Vagy szerződéskötéskor már látszott, hogy egy új gép megvásárlásával húsz embernek kell felmondanunk. Elég magasan fent voltam, onnan körülnéztem, és nem tetszett, amit láttam.
Akkoriban megvettem egy kis parasztházat, és elkezdtem felújítgatni, de sem akkor, sem ma nem motivál a pénz. Egyébként meg a harcot láttam, a fájdalmat. Ezek hatására kezdtem keresni egy segítő hivatást. Gyerekkoromból, a nagyszülőktől ismertem a katolikus hitet: 21 éves koromtól időnként, aztán egyre gyakrabban betértem a templomba. Megérkeztem a kiskosztümömben, miután minden létező nyelven harcoltam az éppen folyó ügyekért, és megérintettek a fények, az illatok, a liturgia, a nyugalom.
Minden arról szólt, ami éppen nagy hiány volt az életemben.
Ennek köszönhetem a felnőttkori megtérésemet. Több opció is lebegett előttem: elvégeztem például egy nemzetközi agrárszakértői képzést, mert arra is gondoltam, hogy Nepálba megyek teaültetvényesnek. Ezen a ponton érkezett az életembe Gódor Balázs, a későbbi férjem.
Én a multinál ideális alkalmazott voltam: maximális szorgalom, nulla ambíció, óriási munkabírás… Rengeteget dolgoztam, alig láttuk egymást Balázzsal, ezen változtatni kellett.
Abba a középiskolába jártam, ahol most tanítok. Öregdiákként is tartottuk a kapcsolatot. Egy alkalommal fordítani hívtak, akkor beszéltem a munkahelyváltási szándékomról is, mire hívtak, hogy menjek hozzájuk tanítani. Ez bennem sosem vetődött fel, hihetetlen ötletnek tűnt. Egyvalami szólt a tanárság mellett: mindig nagyon sok gyereket szerettem volna. Pontosan nyolc volt az elképzelésem, csak akkor még azt hittem, hogy lesz egy indián, egy eszkimó és így tovább. Felnőttként a sok gyerek utáni vágy élő maradt bennem, Balázs ezt a „rögeszmémet” ismerve vett el, bátran tett be a bevásárlókosarába. Nemsokára megszületett a döntés: tanár leszek.
Megrendítő vállalást tettem, ami az anyagiakat illeti, mindenképp: a fizetésem hirtelen a tíz százalékára csökkent. Jézusra hallgató döntés volt. Igen, ez kőkemény volt.
Két-három hónapig megrendülten néztem a számlámat, amikor a fizetés érkezett. De tudtam, hogy nincs alternatíva, akkor sem, ha zsíros kenyeret fogunk enni. Ha bírom a szántást, akkor ez az én igám.
Éreztem azt is, hogy amekkora a kihívás, akkora a kegyelem. Világi szinten nagyon nehéz élethelyzet volt, kegyelmi szinten viszont szerelem: a hitben, a házasságban, az elköteleződésben.
Amikor tanítani kezdtem, még nem voltak ennyire nehéz társadalmi viszonyok, de a jelenlegi tanulói állomány 70-80 százaléka csonka vagy mozaikcsaládból érkezik, sok helyen nincs is jelen a szülő. Emberi kapcsolataikat tekintve sérült háttérből jönnek, és tudásukat tekintve ugyanez jellemző: nagyjából 60 százalékuk valamilyen papírral érkezik (sajátos nevelési igény, tantárgyi felmentések stb.).
Azonban Én tényleg azt gondolom, hogy a gyerek szuper. Kicsi, nagy, sovány, duci, pöttyös, sima: mindegyik aranyos. Miután a kollégák csak sorolták Pistike hiányosságait, a szülő tőlem azt hallja, hogy Pistike zseniális!
Milyen édes, milyen szép ez a gyerek! Hát, sajnos nem tanul, ezt be kell látni, de mekkora poénjai vannak… Ezt nagyon szeretik a szülők: szívmelengető végre azt hallaniuk, hogy Pistike zseniális. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden eszközzel segítsük a gyerekeket, fogjunk össze, tegyünk meg mindent. Mindjárt az első szülői értekezletemet azzal kezdtem: végtelenül hálás vagyok, hogy vállalták a szülői hivatást, és köszönöm, hogy átmenetileg ideajándékozzák a gyerekeiket! Többen megrendültek, mert ezt először hallották. Ők arra voltak szocializálva, hogy az elmúlt nyolc évben végig szégyellték magukat a szülői értekezleteken.
Mai napig járnak vissza hozzám szülők is. Amikor kifogynak a szuszból, és kezdik elveszíteni a hitüket a gyerekükben, akkor bejönnek.
Olyan is van, hogy felhív a tizenkét éve végzett gyerek, és azzal kezdi, hogy tanárnő már biztos nem emlékszik rám; nagyon téved – tudom még a barátnője meg a kutyája nevét is…
Most épp van egy friss élményem: egy szülő azért jött el, mert a fia elakadt az egyetemi tanulmányaiban – hozzáteszem, kisegítő általános iskolából jött hozzánk.
Van úgy, hogy a szülő elfelejti: a gyereknevelés ki- és belégzés, és amikor elmulasztja a levegővételt, azt hiszi, a megfulladás következik. Sétáltunk egyet a kertben, felidéztük, hogy milyen édes kölyök volt Pistike, átbeszéltük a testvéreit is, utána kidolgoztunk egy stratégiát, és rájött, hogy van levegő, lehet lélegezni…
Tavaly jött egy e-mail, hogy állami elismerést kapok. Nagyon meglepődtem, mert sosem szoktam magam reklámozni, nem is tudom, hogyan bukkantak rám. Megkérdeztem a legaktívabb diákomat, hogy ő nevezett-e be, de azt mondta, nem, majd hozzátette: „Menj csak el, abszolút megérdemled!”. Balázzsal elmentünk és átvettem a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért kitüntetést. Öröm volt olyanokkal találkozni, akik hozzám hasonló „őrültek”, akik elhivatottsággal űzik a pedagógusszakmát.
A díjhoz 400 ezer forint jutalom is járt, amit – amikor még meg sem kaptam – elutaltam egy frissen érettségizett diákomnak. A szülei kizárták az életükből, a Covid miatt pedig nem költözhetett be a kollégiumba, így nem volt hol laknia. Úgy éreztem, azért kapom ezt a pénzt, mert volt egy kiáltó űr, amit be kellett töltenem.
Amikor tanítani kezdtem, az iskolában nem volt tehetséggondozás. Én már az első évben elkezdtem versenyre felkészíteni. Először a hazai kertépítő versenyekre, aztán következett az Európa-bajnokság. Négy éve Magyarország rendezte az EuroSkillst, a szakmák Európa-bajnokságát, az összes európai ország részvételével. A részvételhez szükséges szponzori gárda összeállt, és megkerestek, hogy felkészítenék-e két diákot az Európa-bajnokságra. Akkor éppen erős kísértést éltem meg, hogy elhagyjam a pályát.
Sokan panaszkodnak a mai fiatalokra, hogy csak a telefonjukat nyomkodják, meg nem képesek elköteleződni – ilyenkor szívesen megmutatnám egy munkával töltött napjukat! Ma például az általunk szervezett tehetségprogramra Velencéből érkező diákok fél 5-kor keltek, elvonatoztak Budapestre, átkeltek a városon, hogy itt töltsék a napot, és tanuljanak.
Forrás: Képmás.hu / Fotó: repcevidek.hu