10 lépés az elviselhetetlen lelki fájdalomtól a megbékélésig

0

Gyurci, a középső gyermekem 2010. júliusában született. Makkegészségesnek vélt csecsemővel a karunkban mentünk boldogan haza a kórházból. Születésétől fogva nagy volt a pocakja, csak evett, aludt, betegségre utaló tünet nem is látszott rajta.

A Gondviselésnek köszönhetően egy vasárnap mégis elvittem az ügyeletre. Talán a különös álmok miatt, amelyek hetek óta gyötörtek és az anyai ösztönöm súgta ezt. Jól tettem, mert ha nem viszem orvoshoz, néhány napon belül elaludt volna. Három hetesen igen előrehaladott stádiumú Neuroblastomát diagnosztizáltak nála, férfiököl nagyságú áttéttel a máján, érintve a csontvelőt.

Gyurci élete első két évét kórházban töltötte, több műtéten esett át. Mikor ezt írom – Istennek hála – Gyurci már nagyfiú, a tanítók „örömére” igen eleven, az az igazi nagybetűs zsivány! Annak ellenére, hogy már három hónapos korában a doktor bácsija – Hauser doktor – „Professzor Úr”-nak nevezte el, most úgy tűnik mégsem orvosi pályára készül!

Gyurcinak hatalmas, barna szemei vannak. Nem volt olyan nap, hogy valaki meg ne jegyezte volna, hogy ilyen bölcs tekintetet csecsemőnél még nem látott. Fürkésző kíváncsisággal, a maga négy-öt kilójával várta minden nap a reggeli vizitet, csendben, teljes komolysággal, koncentráltan figyelte, mit mondanak az orvosok, nővérek. Miután befejezték mondandójukat, soha nem mulasztotta el ő sem közölni velük a „hivatalos álláspontját”. Így történt, hogy igen hamar „professzori címet”adományoztak neki a kórházban. Gyurci a betegségéből annyira emlékszik, hogy ha kontrollra kell menni, akkor hiányozhat az iskolából. Ha megy MR-re és kibírja mozdulatlanul, akkor pedig kap valami meglepetést.

AJÁNLÓ

A nővére, Virág, nem szereti, ha erről beszélünk, mert sírni tudna, szomorú lesz tőle. Eszébe jut, amikor az üvegablakon keresztül integetett az öccsének és nagyon sajnálta. Háromévesen kistestvére született, ráadásul betegen, anyát onnantól kezdve másfél évig ritkán látta, akkor sem felhőtlenül boldogan. Bizony nem egyszer az éjszaka közepén, ha Gyurci belázasodott, felkeltettük Virágot is, és irány a kórház! Benne azért hagytak nyomot a történések és ez meghatározta a személyiségét. Végtelenül empatikus, segítőkész és nagyon önálló.

A lelki fájdalom elviselhetetlen. Mélyen bennem van az emlék, hogy milyen szörnyű szembesülni a betegséggel. Szó szerint képtelen voltam megtartani a saját súlyomat, összerogytam. Viszonylag pár nap különbséggel éltem át a szülési fájásokat és a lelki fájdalmat.

Azt kívántam, hogy inkább életem végéig naponta érezzem a szülés fájdalmát, ami még elevenen bennem volt, csak a lelki szűnjön meg! Nem lehet összehasonlítani a kettőt, az utóbbi elviselhetetlen! Aztán valahogy az idő múlásával mégiscsak enyhült…

Több év távlatából visszagondolva 10 kisebb korszakra lehet bontani a betegség, a kezelés időszakát, ahogyan megéltem:

1. Először csak néztem ki a fejemből. Napokig vártam, hogy vége legyen az éjszakának és felébredjek végre. Úgy éreztem, hogy az agyam nem kap oxigént, képtelen voltam gondolkodni. Idővel tudatosult bennem, hogy ez nem rémálom, hanem maga a valóság. Hetekig úgy éltem, hogy azt gondoltam, az egész, ami körülöttem zajlik, egy színdarab.

Emlékszem, ültem bent az elkülönítőben, néztem a nagyteremben a sürgés-forgást, és nem értettem, ennek mi értelme. Miért tesznek úgy, mintha ennek bármi értelme is lenne.

Akkor még nem hallottam egyetlen pozitív példáról sem.

2. Aztán elkezdtem magamat hibáztatni. Biztosan én tehetek mindenről, hiszen az én pocakomban lett beteg, de mit és hol rontottam el? Szörnyű volt megélni a lelkiismeretfurdalást, hogy miattam szenved a saját gyermekem! Aztán rájöttem, hogy ez nem így van! Erről senki sem tehet!

3. Újból megvilágosodtam. Rájöttem, hogy torz világképpel éltem évtizedekig, büntető istenképpel, és ez így nem mehet tovább! Ez nem bűn és bűnhődés, nem büntetés! Ez a sorsunk, amit át kell élni, el kell elfogadni, ebben kell megtalálni a boldogságot! Felfedeztem a kedves, szép dolgokat még ott az intenzív és a gyermek-onkológiai osztályon.

4. A szülés utáni heteimet az intenzív osztályon töltöttem, és állandóan csak egy dolgot hajtogattam magamban: „Most mi lesz? Jaj, mi lesz?” Minden erőmet ennek a kérdésnek a megválaszolása emésztette fel. Teljesen felőrlődtem. Idővel elfogadtam, hogy vannak kérdések, amelyekre nem kaphatjuk meg a választ! Vannak tőlünk független dolgok!

5. És jött a felismerés: ezt csak úgy lehet túlélni, ha ezt a kérdést nem teszem fel soha többé! Csak élek napról-napra. És az élet lassan újra belém költözött.

Elkezdtem cselekedni: minden megmaradt energiámmal arra koncentráltam, hogy hasonló „hétköznapi” életet éljek, amit eddig. Mindennap bepakoltam: mappa, pelus, cumisüveg, váltóruha, csörgő, stb. Kórházba bementem, onnan haza. Útközben pedig zenét hallgattam, rádiót, mai slágerekkel, aktuális hírekkel. Ez kifejezetten jól esett, percekre mintha „normális” életet éltem volna.

A férjemnek, Gyurinak is csak hálával tartozom. A nagyszülők több száz kilométerre laknak tőlünk, így teljesen magunkra utalva, egyedül kellett megoldanunk a mindennapokat. Gyuri nagyon sokat dolgozott, ebédidőben, ha tehette, meglátogatott bennünket a kórházban, este gondoskodott a kislányunkról, főzött, mosott, takarított, megtanulta befonni Virág haját. Hétvégenként pedig cseréltünk, ő volt bent Gyurcival a kórházban, én pedig otthon Virággal. Nem egyszerű dolog egy csecsemőt, hickman kanüllel a mellkasán, infúziós csövekhez kötve öltöztetni, fürdetni, de tanítani lehetne, amilyen szakszerűen ezt is megoldotta! Virág akkor kezdte az óvodát, róla sem feledkezhettem meg!

6. Esténként hosszan imádkoztam. Tudtam, hogy a Gondviselő segít ezekben a nehéz órákban is.

7. Ha jó hírt kaptam, teljesen felvillanyozódtam, csak úgy duzzadtam a sok energiától. Ilyenkor elhitettem magammal, hogy csak pozitív hozzáállás és végtelen hit kell mindenhez! Ha rossz hír érkezett, egy pillanat alatt teljesen megsemmisültem. Kezdhettem mindent elölről, újra felépíteni magamat. Hol a pozitív gondolkodás ilyenkor?Rájöttem, hogy ez sem gyógyír! A pozitivitás mégsem segít.

Az természetes, hogy hittel és reménnyel harcolunk a betegséggel, de ez nem jelentheti azt, hogy fojtsuk el az érzéseinket. Helyette sokkal fontosabb, hogy éljük meg a pillanatot! Ha szomorúság ért, szomorú voltam; ha valami bosszantó volt, dühös lettem; ellenben, ha öröm ért, akkor boldog tudtam lenni.

8. Sokat jelentett számunkra, hogy bízhattunk az orvosokban, nővérekben. A boldog családi idillből egyszer csak ott találtuk magunkat az idegen kórházban és a gyermekünk élete volt a tét. Mi pedig semmit sem tudtunk azokról, akikre kénytelenek voltunk ebben a kiszolgáltatott helyzetben rábízni a legféltettebb kincsünket. Aztán nagyon hamar ez is feloldódott bennünk.

Azt gondolom, bizalom nélkül nem is lettünk volna képesek ezt az utat végigjárni. Örökké hálásak maradunk a mindennapi munkájukért!

9. A következő meghatározó időszak az elfogadásé.

Bármi van, volt, lesz, elfogadom! – gondoltam. A jövővel kapcsolatban még voltak kétségeim, félelmeim, a jelent és múltat viszont már sikerült teljesen elfogadnom. Ez felszabadított.

Rájöttem, hogy ha visszamehetnék a szülés pillanatáig és dönthetnék, hogy az én édes babám, így betegen, vagy egy teljesen más emberke egészségesen szülessen nekünk, én akkor is Gyurcimat választanám. Ez egy nagyon fontos felismerés volt, mely békességgel, végtelen nyugalommal töltött el. Ez a mi sorsunk, ezt az utat kell végigjárjuk, amit teljesen elfogadtam. Ilyen helyzetekben derül ki, mennyire nem fontosak azok a dolgok, amelyeket korábban eget rengetőnek véltem!

10. Miután elfogadtam mindent, végtelenül boldog lettem. Minden pillanatnak külön örültem, amit együtt tölthettünk. Sokáig azt gondoltam magamról, megborult az agyam. Hogy lehetek boldog ilyen helyzetben? Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy nincs gond velem! Mások elmentek jelentéktelennek tűnő pillanatok mellett, amelyeken én hosszan időztem. Csak néztem a kisfiam, hogy lehet valaki ennyire aranyos, édes?! És éreztem a végtelen szeretetet, amit nem tudok szavakba foglalni. Boldog vagyok, hogy ezt megérezhettem.

Ma már általában békében élem a mindennapjaimat, az apró dolgoknak sokkal jobban tudok örülni. Este lefekvés előtt hálát adok, hogy aznap egy újabb csoda ért, maga az élet! Imádkozom azokért, akik elvesztették hozzátartozójukat, hogy ők is leljenek békére.

A„Professzor Úr” anyukája.

Köszönet a történetért az Érintettek Egyesületnek.

Ha tetszett, ajánld másnak is a cikket!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here