Egy örökké vidám lányról olvastam a noizz.hu oldalán, Godáts Barnabás „tollából”, akinek élete rengeteg fájdalommal telt, mégis kalandként és kihívásként tekintett rá. Jo Beckwith magától döntött úgy, hogy amputáltatja jobb lábát, amire 2018 őszén, 27 éves korában került sor.
Jo élete 13 éves koráig teljesen idilli volt, szerető szülőkkel egy békés kertvárosi részen élte mindennapjait. Egyetlen nagy szenvedélye volt, mégpedig a lovak. Bár sajátja sosem volt, a szülei rendszeresen elhordták lovagolni a közeli farmra. Aztán ahogy egyre ügyesebb lett, végre teljesülhetett egy nagy álma, mégpedig az, hogy két barátnőjével együtt a szabadban lovagolhattak egy csodálatos réten. „Azt hiszem ez volt fiatal éveim legcsodálatosabb élménye” – gondol vissza a történtekre.
Azonban nem sokkal később lova, Georgina megbotlott. A kislány pedig a lóval együtt kirepült a nyeregből. „Ma is tisztán emlékszem arra, hogy a tarkómra estem, utána pedig minden elsötétedett. Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy valami nincs rendben, iszonyatosan fájt a lábam.” Tényleg komoly volt a baj, olyannyira, hogy azonnal kórházba kellett szállítani, ahol megműtötték. Pechére azonban a csontok rosszul forrtak össze, ezért az orvosoknak újra el kellett törniük a bokáját, és ismét meg kellett operálniuk a sérült testrészt, azonban az sajnos már soha nem jött helyre…
Az addig aktív, élettel teli, sportos lány egyre kevesebbet tudott mozogni óriási fájdalmai miatt, amire egyre több fájdalomcsillapítót kellett szednie. Sajnos állapota odáig fajult, hogy 2017-re már gyakorlatilag járni sem bírt. Persze erre már az orvosok felkészítették, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor több fájdalma lesz, mint amennyivel együtt lehet élni, de azt nyilván nem tudták előre megállapítani, hogy ez mikor fog elkövetkezni. Ami viszont biztos, hogy az állapota addig folyamatosan romlik majd, és időnként fájdalmas műtéteken kell átesnie.
Jo Beckwith nem ilyen életre vágyott. Sokáig gondolkodott mielőtt meghozta döntését, azonban 27 éves korára eljutott odáig, hogy elege lett az elviselhetetlen fájdalomból és a gyógyszerekből, ezért megfogalmazódott benne, hogy amputáltatni szeretné a lábát.
„Nem tudom elmondani, mennyire furcsa érzés úgy dönteni, hogy vágják le a lábam.
Örülök, hogy nekem nem kellett átmennem azon, mint sok amputált társamnak, hogy egy trauma után arra térek magamhoz, hogy hiányzik egy végtagom. De az is elképesztően bizarr, hogy magamtól besétálok egy kórházba és levágatom a lábam.” – vélekedett akkori helyzetéről.
A műtét előtti napon Jo búcsúbulit tartott. Áthívta a legjobb barátait, akik üzeneteket írtak a lábára, pont úgy, ahogyan mások a begipszelt végtagjaikat szokták kidíszíteni. Miután mindenki írt valami szívhez szólót, a nő fogta és egy szaggatott vonallal és egy kis ollóval jelezte a sebésznek, hogy hol kell majd vágnia. „Így legalább biztos lehettem benne, hogy nem vágják le véletlenül az egészséges lábamat” – viccelődött a nő.
Aztán elérkezett a műtét napja. Mielőtt elindult volna a kórházba elbúcsúzott kismacskájától, aki mindig a lábához dörgölődzött, és bár a jobb lába közben folyamatosan fájt, még utoljára érezni akart azzal a testrészével, amitől megszabadulni készül.
Bár egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy visszakozzon, ahogy közeledett a műtét pillanata egyre feszültebb lett. Szinte sokkolta a gondolat, hogy amikor felkel, úgy fogja majd érezni, hogy hatalmas hibát követett el. Amikor azonban felébredt semmi mást nem érzett csak rettenetes fájdalmat, mert az idegbénító nem működött. Sírt és sikítozott kínjában mire az orvosok behívták hozzá a férjét, hogy fogja a kezét, amíg a megfelelő gyógyszerekkel sikerül úrrá lenniük a fájdalmán.
Ami pozitív, hogy megbánást nem érzett sem akkor, sem azóta. Sőt, a műtét utáni pillanattól arra gondolt, hogy van remény. „Amikor végre túl voltam rajta, rögtön megláttam a fényt az alagút végén. Tudtam, hogy végre elkezdhetek dolgozni a jövőmön. Egy nap talán újra képes leszek futni, megsétáltathatom a kutyámat, vagy csavaroghatok egyet a barátaimmal.”
Sokan teszik fel neki a kérdést, hogy biztosan nem bánta-e meg, illetve hogy mi a garancia arra, hogy később se fogja, ha esetleg feltalálnak egy új technológiát, amivel meggyógyíthatták volna a bokáját. Erre Ő ezt mondta: „Mindannyian hozunk döntéseket minden nap, pontosan annyi információ alapján, amennyi az adott pillanatban rendelkezésünkre áll. Aztán a legtöbbünk életében eljönnek a megbánás pillanatai, amikor úgy érezzük, bárcsak rendelkezésünkre állt volna a jelenlegi tudásunk. Ez elkerülhetetlen, de nem lehet egy egész életet folyamatos megbánásban élni. Ezért minden egyes döntésünkre úgy kell visszatekintenünk, hogy abban az adott pillanatban, az akkor rendelkezésünkre álló információk alapján mérlegeljük őket.”
Hozzászólásban nyugodtan írd meg, hogy te hogyan döntöttetél volna a helyében.
Számomra ennek a törénetnek 2 üzenete is van:
1) Vannak az életben olyan helyzetek, amikor dönteni kell és ezzel együtt el kell engedni dolgokat. Az elengedéshez általában nem kis bátorságra van szükség, amire kevesen képesek. A többség húzza-vonja magával a terheket. Tetszett, ahogyan Jo fogalmazott: „amikor végre túl voltam rajta, rögtön megláttam a fényt az algút végén”.
2) A másik tanulság pedig az előzővel összefügg: amikor meghoztuk a döntésünket – a tiszta lelkiismeretünk alapján -, ne rágódjunk azon, mi történt volna akkor, ha … Inkább tekintsünk előre: most mire van lehetőségünk.
Ha tetszett, ajánld másnak is a cikket!