Lábas Viki, a Margaret Island énekese egy határozott nő, aki olyan értékeket vall, olyan gondolatokat képvisel és közvetít is a zenéje révén, amelyek belülről is páratlanul széppé teszik.
A WMN.hu szerzője, Krajnyik Cintia készített interjút Vikivel, aki így vallott arról, mit jelent számára a külső és a belső szépség:
– Valami olyasmit, ami belülről fakad, ami a szellemi és lelki egyensúly külső megjelenése. Nekem például ehhez arra van szükségem, hogy sokat legyek a természetben, ki tudjam szellőztetni a fejem, és tisztulhassanak a gondolataim, jól aludjak, harmóniában legyek magammal és a környezetemmel, illetve minden reggel legyen alkalmam húsz percet jógázni és meditálni. Ez egy olyan mindsetet teremt bennem, amivel úgy tudok nekiindulni a napnak, hogy szépnek látok magam körül mindent, és belül én is annak érzem magam.
Nekem az a szép, ha valakin meglátom a belső értékeinek a kivetülését, és a személyisége, az értékei, a gondolatai megjelennek az arcán, a mimikájában, a mozdulataiban. Számomra az emel ki valakit a tömegből, ha jól tud kommunikálni, nem irigykedik másokra, nem a negatív energiák mozgatják a hétköznapokban. Az egyéniség, a kisugárzás, ami szerintem fontos, és ami igazán gyönyörűvé tud tenni valakit.
Számomra nem létezik „csúnya” ember. Csak emberek vannak különböző adottságokkal, genetikával, tulajdonságokkal és eltérő mennyiségű belső munkával. Persze olyan előfordult, hogy valakitől elsőre megijedtem, mert nagyon határozott egyéniségnek tűnt, aztán ahogy elkezdtünk beszélgetni, jobban megismertem, meglágyultak a vonásai. De igyekszem előítéletektől mentesen élni az életem.
Fonyódi lányként hihetetlenül fontos a természet, a víz közelsége, azok az energiák, amelyeket ebből nyerek, ahogy megtisztítják, átmossák az embert. De a környezet mellett legalább ennyire fontos, hogy milyen emberek vesznek körül.
Fonyódon mindenki ismer gyerekkorom óta, és engem az is meg tud szépíteni, ha valaki rám köszön a piacon, és megkérdezik, hogy vagyok, vagy elmondják, mennyire büszkék rám, és örülnek nekem. Ezek az apró, szép gesztusok kimondhatatlanul fontosak. Nemcsak annak, aki kapja ezeket, hanem annak is, aki adja.
Sokszor tapasztaltam nőknél és férfiaknál is egyaránt, hogy ötven-hatvan éves korukra az embereknek végérvényesen megjelenik az arcán mindaz, amit magukban, a lelkükben hordoznak egy életen át.
Láttam már olyan nőt, aki negyvenöt évesen gyönyörű volt, és később is szépnek volt mondható, mégis, valahogy a ráncaiban, a megjelenésében egyszer csak a keserűség, a negatív energiák lettek hangsúlyosak, szembeötlők számomra.
Igyekszem minden este úgy lefeküdni, hogy a szép dolgokra koncentrálok. Megtalálni a világban és magamban is azt, amiért hálás lehetek, amit szerethetek. Ez óriási klisé, de tényleg azon vagyok, hogy folyamatosan azokat a gondolatokat erősítsem magamban, hogy egyre szebb a világ, egyre szebb leszek én is, hiába öregszem, és változik például a fizikumom.
Hiszem, hogy ezek a dolgok nagyrészt fejben dőlnek el, és erre igyekszem ráerősíteni a gondolataimmal. Arra figyelek, hogy mit eszem, mit iszom, hogy a mozgás, a meditáció és a természetes bőrápolás folyamatosan jelen legyen az életemben, és ez szerintem jobban kondicionál, mint a botox. Nem félek az idő múlásától, simán el tudom képzelni magam teljesen ősz hajjal. Ahogy pedig elkezdtem kicsit ráncosodni, azt is tudom élvezni, mert látom, hogy olyanok lesznek a ráncaim, mint apukámnak és a nagymamámnak, és ha ők nem lesznek, ez a lenyomat akkor is rájuk fog emlékeztetni a saját arcomon.
Az utóbbi időben mintha megfordult volna a nemek közötti dinamika, és a férfiak azt várnák, hogy a nők küzdjenek értük. Én nagyon nem így működöm, ebben azt hiszem, elég konzervatív vagyok. Pedig egy férfi annyit tud emelni egy nőn.
Ha szívből jön a figyelem, a gondoskodás, az olyan női energiákat képes felszabadítani, amitől falak omlanak le, és nem létezik lehetetlen. Ebből az áramlásból pedig mind a két fél csak nyerhet. Ezt hiányolom mostanában.
Szerencsés vagyok, mert a külsőm soha nem töltött be központi szerepet az életemben, ám ehhez nyilván hozzátartozik, hogy jó géneket örököltem. Úgy tekintek magamra, hogy minden, ami vagyok, az a felmenőim, az őseim hagyatéka, és így a tökéletlenségeimet is tudom szeretni, hiszen azok tesznek azzá, aki vagyok.
Forrás: wmn.hu / Fotó: Csiszér Goti
Ha tetszett, ajánld másnak is a cikket!