A következő történetben Elmer Thomas (1876-1965) hajdani oklahomai szenátor mesél őszintén fiatalkori kihívásairól és arról, hogyan szabadult meg kisebbrendűségi érzéseitől.
Tizenöt éves koromban állandóan szorongások, félelmek és elfogódottság kínoztak. Koromhoz képest nagyon magas voltam, és olyan sovány, mint egy karó. 185 centi magas voltam, de csak 60 kiló.
Magasságom ellenére gyenge voltam, és nem versenyezhettem a többi fiúval baseballban meg más labdajátékokban. Kinevettek, „halálfejnek” csúfoltak.
Annyira szorongós és félénk voltam, hogy féltem bárkivel találkozni, pedig ritkán láttam embereket, mert farmunk majdnem egy kilométerre volt az úttól, és sűrű erdő vette körül. Gyakran egy hét is eltelt úgy, hogy a szüleimen és a testvéreimen kívül nem láttam embert.
Semmire sem vittem volna az életben, ha hagyom, hogy ezek a félelmek és szorongások legyőzzenek. Minden nap minden órájában búslakodtam hosszú, girhes, gyenge testemen. Nem is nagyon gondoltam, másra. Annyira zavart, annyira aggódtam, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni.
Édesanyám tudta, mit érzek. Tanítónő volt hajdan, ezért ezt mondta nekem: „Fiam, tanulnod kell, az agyadból kell megélned, mert a tested mindig hátrányodra lesz.”
Mivel szüleimnek nem volt pénzük, hogy főiskolára járassanak, tudtam, hogy nekem kell megkeresnem a rávalót; ezért egy télen mosómedvére, szkunkszra, nyércre és oposszumra vadásztam; tavasszal eladtam a nyers bőröket négy dollárért, és ezen a pénzen két kismalacot vettem.
Moslékkal és később búzával etettem őket, és negyven dollárt kaptam értük ősszel. Két disznóm eladási árával mentem a Central Normal College-ba, az indianai Danville-be. Heti egy dollár negyven centet fizettem az étkezésért és ötven centet a szobámért
Barna inget hordtam, amit az édesanyám csinált. (Nyilván azért használt barna vásznat, mert azon kevésbé látszik a piszok.)
Apám régi öltönyét hordtam. Nem illett rám, mint ahogy a cipője sem – olyan cipő volt, melynek oldalában van egy gumiszalag, amely kitágul, mikor belebújsz. De a szalag rugalmassága a múlté volt, és annyira lötyögött rajtam a cipő, hogy minden lépésnél féltem, hogy elvesztem
Annyira szégyelltem magam, hogy nem barátkoztam senkivel, hanem otthon ültem és tanultam. Életem leghőbb vágya volt, hogy vehessek egy öltözet ruhát, amely illik rám, ami miatt nem kell szégyenkeznem.
Nem sokkal ezután négy esemény következett, amelyek segítettek legyőzni szorongásomat és kisebbrendűségi érzésemet. Az egyik bátorságot, reményt és önbizalmat adott, és megváltoztatta a életemet. Röviden leírom a történteket.
Először: csak nyolc hete jártam a főiskolára, mikor letettem egy vizsgát, és kaptam egy harmadosztályú bizonyítványt, amellyel vidéki állami iskolákban taníthattam. A bizonyítvány csak hat hónapig volt érvényes, de futó jele volt annak, hogy valaki bízik bennem – a bizalom első jele mástól, mint az édesanyámtól.
Másodszor: egy vidéki iskolaszék egy bizonyos Happy Hollow nevű helyen felfogadott tanítónak napi két, azaz havi negyven dollár fizetésért. Újabb jele annak, hogy valaki bízik bennem.
Harmadszor: amint megkaptam ez első fizetésemet, elmentem egy boltba, és ruhát vettem – ruhát, amiben nem szégyenkeztem. Ha ma valaki egymillió dollárt adna nekem, nem lennék vele olyan boldog, mint azzal az első öltönnyel, amelyért csak egy pár dollárt fizettem.
Negyedszer: életem igazi fordulópontja, az első nagy győzelem a szégyenkezés és kisebbrendűségi érzés ellen vívott harcban a Putnam megyei vásáron következett be, melyet évente megtartanak az indianai Bainbridge-ben. Anyám biztatott, nevezzek be a szónokversenyre, amelyet a vásáron tartottak. Én már az ötletet is elképesztőnek találtam. Ahhoz sem volt bátorságom, hogy egy emberrel beszéljek – hogy beszélnék hát tömeg előtt? De anyám meghatóan hitt bennem. Nagy álmokat dédelgetett a jövőmről. A saját életét is az enyémen keresztül élte. Hite arra buzdított, nevezzek be.
Olyan témát választottam, amiről igazán fogalmam sem volt: „Az amerikai szép- és szabad művészet”. Hogy őszinte legyek, mikor a beszédemre készülni kezdtem, fogalmam sem volt arról, mi a szabad művészet, de nem számított, mert a hallgatóság sem tudta. Kívülről megtanultam szóvirágos beszédein, és százszor elmondtam a fáknak és a teheneknek.
Annyira szerettem volna jól szerepelni édesanyám kedvéért, hogy valószínűleg őszinte érzelemmel beszéltem. Mindenesetre nekem ítélték az első díjat. Ez megdöbbentett. A tömeg éljenzett. Azok a fiúk, akik hajdan kinevettek, csúfoltak és „halálfejnek” neveztek, most a hátamat veregették, és azt mondogatták: „Tudtam, hogy sikerül, Elmer.”
Anyám átölelt, és sírva fakadt. Ha most visszatekintek, látom, hogy ennek a szónokversenynek a megnyerése volt életem fordulópontja. A helyi újság az első oldalon közölt rólam egy cikket, és nagy jövőt jósolt nekem. A verseny megnyerése ismertté tett, és presztízst jelentett, és ami sokkal fontosabb, megszázszorozta az önbizalmam
Ma már tudom, ha nem nyerem meg azt a versenyt, akkor valószínűleg soha nem leszek az Egyesült Államok szenátora, mert ez a győzelem nagyobb célok elérésére sarkallt, kitágította látókörömet és ráébresztett, hogy olyan képességek szunnyadnak bennem, amelyekről nem is álmodtam.
A legfontosabb azonban az volt, hogy a szónokverseny első díja egy év ösztöndíj volt a Central Normal College-ba.
Most már egyre több tudásra vágytam. A következő néhány évben – 1896 és 1900 között – időmet megosztottam a tanítás és a tanulás között. Hogy fizetni tudjam a De Pauw Egyetemen a tandíjat, voltam pincér, fűtő, nyírtam füvet, vezettem könyvelést, nyáron búza- és kukoricaföldeken dolgoztam, és murvát talicskáztam útépítéseken.
1896-ban, még csak tizenkilenc éves voltam, huszonnyolc beszédet mondtam, melyekben arra buzdítottam az embereket, szavazzanak William Jennings Bryanre az elnökválasztáson.
A Bryan melletti korteskedés olyan izgalmas volt, hogy nekem is kedvem támadt a politikához. Ezért, amikor beiratkoztam a De Pauw-ra, jogot és szónoklattant hallgattam. 1899-ben én képviseltem az egyetemet a Butler Főiskolával folytatott vitában, Indianapolisban, melynek témája ez volt: „Javaslom, hogy az Egyesült Államok szenátorait a nép válassza”.
Más szónokversenyeket is nyertem, és én lettem a főszerkesztője az egyetemi évkönyvnek 1900-ban, és az egyetemi lapnak, a Palladium-nak.
Mikor megkaptam a diplomámat, megfogadtam Horace Greely tanácsát – de nem nyugatra mentem. Délnyugatra. Egy új országba: Oklahomába. Mikor megnyitották a kajova, komancs és apacs rezervátumokat, én is igényeltem földet, házat építettem rá, és ügyvédi irodát nyitottam Lawtonban, Oklahomában. Oklahoma állam szenátusában tizenhárom évet szolgáltam, négyet az Amerikai Egyesült Államok kongresszusában, és ötvenévesen elértem életem legnagyobb ambícióját: Oklahomából engem választottak be az Egyesült Államok szenátusába.
1927. március negyedike óta vagyok tagja. Amióta 1907. november 16-án Oklahoma és az Indián Területek Oklahoma állam lettek, fogadott államom demokratái mindig megtiszteltek jelölésükkel – először az állami szenátusba, aztán a kongresszusba, aztán a szenátusba.
Nem azért meséltem el ezt a történetet, hogy saját múló teljesítményeimmel dicsekedjek, mert ez rajtam kívül nyilván senkit sem érdekel.
Az a remény meséltette el velem, hogy talán történetem megszilárdítja egy másik szegény fiú bátorságát és önbizalmát, aki ugyanattól a szorongástól, gátlásosságtól és kisebbrendűségi érzéstől szenved, ami az én életemet is tönkretette, mikor apám használt ruháját hordtam, és a gumibetétes cipőt, amelyik minden lépésnél majdnem leesett a lábamról.
Érdekes, hogy Elmer Thomast, aki annyira szégyellte örökölt ruháit fiatal korában, később a szenátus legelegánsabb férfiának választották.
(Dale Carnegie)
***
GONDOLATOK – KÉRDÉSEK
Veled előfordult már, hogy kisebbrendűségi érzes vett rajtad erőt? Úgy érezted, „kicsi vagy”, „gyenge vagy”, „buta vagy”, nem vagy elég jó. Úgy érezted, nem bíznak benned, nem bíznak rád komoly dolgokat (iskolában, munkahelyen, családban). Vágysz valamire, de azt gondolod, úgy sem fogod tudni elérni, megvalósítani.
Ezek a gondolatok is korlátok, amelyek akadályoznak minket abban, hogy kiteljesedjünk, igazán önmagunk lehessünk.
Elmer Thomasnak egy dolog segített: tudatosította magában, visszaemlékezett arra, mikor valamilyen formában bizalmat szavaztak neki – akár legkisebb dologban is.
Ha most is van benned kisebbrendűségi érzés, akkor vonulj el valahová egy kis időre és gondold végig, mikor volt olyan eset, amikor bíztak benned? Írd össze őket egy lapra! Meríts erőt, energiát, önbizalmat belőle!