Lányok, akik elhagyták a „csónakot a tengerért”

0

Két különleges és bátor lányról olvastam a wmn.hu oldalán. Attól érdekes az ő történetük, hogy képesek voltak szembenézni a saját szorongásaikkal. Kiléptek a komfortzónájukból és egy egészen speciális módon próbálták leküzdeni pánikbetegségüket.

A tervük az volt, hogy huszonnyolc nap alatt meglátogatnak öt országot és hét várost – a lehető legkisebb költségvetésből –, és közben megküzdenek a szorongásainkkal. Merthogy pánikbetegségünkből adódóan mindketten rettegtek a bizonytalantól, a kiszámíthatatlantól, a komfortzóna elhagyásától.

Kívülről nézve elég nevetségesen hangzik, hogy két olyan lány, akiknek időnként még a sarki bolt meglátogatása is problémát okoz, most bejárja Európát, a döntés mégis magától értetődőn, hosszas hezitálás nélkül született meg.

Nagyon tanulságos az a felismerés, amit az egyikük fogalmazott meg:
„Talán utólag értettem meg igazán, mi játszódhatott le húszévesen bennem: a félelem, hogy sosem szabadulhatok ki a magam építette börtönből, sokkal rosszabb volt, mint az ismeretlentől való rettegés.”

Az első állomás Prága volt, ezt követte München, Amszterdam, Párizs, Cannes, Róma, majd Velence. Az országok között vonaton utaztak, országon belül pedig stoppoltak, buszoztak, vagy ami épp adódott. A szállásaikat Couchsurfön foglalták le, így az esetlegességen és a szerencsén múlott, éppen hol alszanak. (Ha esetleg nem ismernéd, a Couchsurf egy olyan rendszer, amiben helyiek a saját otthonukban fogadnak ingyen. Ennek lényege a nemzetközi barátságok kiépítése, és most már szerencsére eléggé ellenőrzött és biztonságos a rendszer, de azért ez nem volt mindig így.)
Egy szó, mint száz, aludtak kollégiumi szobában, kitört ablakú foglaltházban, kacsalábon forgó luxuspalotában, hostelben és vasútállomáson is. Sokszor az adott nap estéjén derült ki, hol töltik az éjszakát.

Nagyon furcsa, milyen észrevétlenül váltott át a „kis kapcsoló” a fejükben a megváltozott élethelyzet hatására. Míg az egyik nap még a jól ismert szobában, a barátai körében, a beadandó munkái miatt szorongott, a következő nap már egy idegen városban bulizott egy ismeretlen társasággal. Bár jókora logisztikát igényelt a program, a szállásfoglalás, a kaja beszerzése és a vonatutak összeegyeztetése, sokkal kisebb feladatnak érezték, mint a szokásos teendőik ellátását. Ezt utólag három dologgal tudták megmagyarázni.

Az első, hogy egy idegen, azaz steril környezetben nincs olyan dolog, amit már átéltek, és negatív élményeket okozott volna bennük. A második, hogy a rengeteg új impulzus és találkozás olyannyira lekötte őket, hogy nem maradt szabad öt percük a szorongásra. A harmadik pedig, hogy a klasszikus, mindennapi elvárások lekerültek a vállukról, és csakis olyan „terheket” vettek a helyükre, amiket önként és örömmel vállaltak.

Bevallották a lányok, hogy nem ment minden zökkenőmentesen. Volt olyan szállás, amit el kellett hagynunk pár furcsa alak miatt, és az is megesett, hogy eltévedtek vagy rossz vonatra szálltak fel. Bár a testük ugyanúgy reagált a „vészhelyzetekre”, ahogy itthon tenné – magas pulzussal és görcsölő gyomorral –, valami mégis más volt.

A „pánik” gomb „feladattá”, a „rettegés” pedig „izgalommá” konvertálódott, és olyan automatikusan oldották meg a nehézségeket, mintha programozva lennének rá.

Korábban nem is sejtették, hogy tíz perc alatt képesek új útitervet készíteni, új szállást vagy járatot foglalni, de ott, akkor, elképesztő racionalizmussal és hatékonysággal álltak össze a kirakó darabkái.

Az út folyamán hozzászoktak, hogy napi szinten, sőt óránként kell kimozdulni a komfortzónából. Ha pedig ezt megtették, nem maradt el a jutalom – az elsőre bevehetetlennek tűnő hajtűkanyarok végén egy kényelmes szállás, egy gyönyörű tengerpart, egy felejthetetlen buli vagy egy új, életre szóló barátság várta őket.

A Couchsurfön történő szállásfoglalás alapja a bizalom, mindegyik fél oldaláról. Az, hogy egy vadidegen ember megosztja az otthonát két-három napra, őt éppen olyan kiszolgáltatottá teszi, mint a vendéget.

A lányok azt tapasztalták, hogy a szállásadók ledobták magukról azt a bizonyos természetes szkepticizmust, evidens módon adták át a legprivátabb életterüket, a tapasztalataikat, és a legnagyobb szeretettel várták vissza őket.

Az egyik lány így vall: Erős bűntudatom támadt, amikor felismertem, hogy a vendéglátóink iránt tanúsított kezdeti bizalmatlanságom nemhogy alaptalan volt, de sértő is egyben: ők sosem kérdőjelezték volna meg, hogy a holmijaik biztonságban vannak-e mellettünk. Néhányukkal a mai napig barátságot ápolunk. Azt hiszem, nekik köszönhetem igazán, hogy megértettem: az élet nemcsak veszélyekkel van tele, hanem létezik valódi, tiszta emberi jóság, és ennek felismeréséhez egyedül az intuícióinkra hallgathatunk.

Miután át merték adni magunkat ezeknek az új kapcsolatoknak, a városlátogatás is új szintre került. Persze, kipipáltuk az Eiffel-tornyot, gondoláztunk Velencében és pózoltunk a prágai Lennon-fal előtt, de Amszterdam föld alatti hangszerkiállítását és Róma legjobb pizzáját biztosan nem találták volna meg magunktól.

A lányok egy szóval sem állítják, hogy ez a kirándulás teljes egészében feloldotta a szorongásukat, hogy a hazaérkezés óta eltelt hét évben egyszer sem merültek alá. Az viszont biztos, hogy egy életre megváltoztatta a szemléletüket, sőt az életstílusunkat is.

Forrás: Takács Dalma – wmn.hu.  / Fotó: illusztráció – pixabay.com

Ha tetszett, ajánld másnak is a cikket!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here