A kibírhatatlan veszteség válhat áldássá?

2

Klementina kilencéves volt, amikor egyik pillanatról a másikra összeesett. Édesanyja, Mihaleczki Mária a mai napig nem dolgozta fel lánya halálát, és ahogy mondja, nem is fogja. De szerinte ez nem baj. El is mondja, miért.

„A gyász tabutéma, jobb mihamarabb túl lenni rajta – mondja Mihaleczki Mária. – Mert ha ez nem sikerül, azt az emberek már nem tartják normálisnak, irtóznak tőled. Ezért inkább elfojtod, és nem mutatod a külvilág felé, felveszed az amúgy is mindenhonnan ömlő hamis boldogság álarcát.”

Mária kislánya, Klementina mindössze kilencéves volt, amikor az egyik pillanatban még beszélgetett az édesanyjával, a másikban örökre elhallgatott. A fiatal nőt tragédiák sorozata kísérte addig is, édesanyja 2002-ben, 38 évesen hunyt el, édesapja is nagyon fiatalon, 46 évesen.

„Nem is értem, hogyan ment a felnőtté válás. Még ma, 33 évesen sem tudom elfogadni, hogy árva vagyok. Hogy nincsen hová hazamennem, hogy senki nem mondja, hogy »kislányom, mindennél jobban szeretlek«.”

Mária és lánya, Klementina

Mária még mindig élénken emlékszik azokra a pillanatokra, amikor megtörtént vele az, amit egyetlen anyának vagy apának sem lenne szabad átélnie.

Ebédet készítettem, amikor bekiabáltam a szobájába, hogy »jól vagy?«. »Remekül« – jött a válasz egy kilencéves lány »anya, hagyj már!« hangszínével. Éppen krumplit pucoltam, amikor puffanást hallottam a szobájából. Berohantam, és arra emlékszem, hogy azonnal felsikoltottam, olyan hangon, amit csak egy állat képes kiadni. Ott feküdt Klemi mozdulatlanul a padlószőnyegen. A szemei résnyire nyitva voltak, szürkés volt az arca, nem lélegzett. Akkor és ott megszakadt bennem valami. Elkezdtem az újraélesztést, közben értesítettem a mentőket. Mire kiértek, csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Mária azt mondja, hogy mikor a szakemberek tették a dolgukat, már nem volt jelen. „Amikor a lányom testét letakarva levitték… még mindig nem tudom, hogy miért nem ugrottam ki az erkélyen. Aznap csak bámultam magam elé, és nem tudtam felfogni, hogy mi történt.”

Klementinát pár nap múlva felboncolták, hogy megállapítsák, mi okozta halálát. „Pontos leírást kaptam, amiben a méhemben nevelkedett élet egy testté degradálódott, amit csak úgy daraboltak. De elolvastam, el kellett olvasnom.

Egyedül voltam, nem volt kivel megbeszélnem, de tartanom kellett magamat.”

A halál oka: hirtelen szívleállás, ingervezetési zavar. Nem volt, nem is lehetett előjele annak, hogy egy amúgy egészséges kilencéves kislány meg fog halni.

A rémálom után pedig maga a pokol következett: a temetés intézése, majd a ravatalozó, ahol Mária és a kislány apukája álltak Klementina kihűlt teste felett. „Kegyetlen érzés, felfoghatatlan és feldolgozhatatlan, akárki akármit mond, akármit is próbál bebeszélni másoknak.

Amikor engedték le a koporsót, azt éreztem, hogy utánaugrok, de nem tehettem. Az járt a fejemben, hogy meg kell őriznem itt az emlékét.”

A Klementina halálát követő első évben Mária a munkájába temetkezett, a némán mardosó elfojtás azonban megbosszulta magát. „Éreztem, hogy kész, nem megy, ezért önként befeküdtem egy pesti pszichiátriára. Reméltem, hogy az orvosok segítenek, de a gyógyszerek is csak arra voltak jók, hogy amíg aludtam, nem fájt. Amikor felébredtem, ugyanúgy üvöltöttem, és gyűlöltem mindent, mert semmi nem változtatott azon, hogy a lányom meghalt.”

Mária azt mondja, nem szégyelli kimondani, mivel tudja, hogy ez is a gyászának egy szakasza volt: utált mindenkit, és irigykedett mindenkire, akinek élt a gyereke.

„Olyan dolgokat mondtam, amiket soha nem mondtam volna, ha nem veszítem el Klemit. Nem értettem, hogy másnak miért élhet a gyermeke? Miért pont Klemi halt meg? Miért pont velem történt ez?”

Mária a terápia végére sem lett jobban, de megpróbált visszailleszkedni a társadalomba.

Két hete voltam otthon, amikor elmentem kontrollra, és elmondtam őszintén az orvosnak, hogy nem akarok élni. »Szedje csak tovább a gyógyszereket, Mária!« – ennyi volt a válasza, úgyhogy mit tehettem, hazamentem. Rá két napra reggel bevettem egy marék gyógyszert, de már azelőtt hívtam a mentőket, mielőtt leértek volna a gyomromba a tabletták. Valljuk be, azt sem tudtam, mit csinálok. Hogy itt akarok-e maradni Klemiért, vagy utánamenni.

A mentők bevittek a pszichiátriára, ahol a megfigyelőben feküdve már nem mondtam senkinek semmit. Azon a ponton már úgy éreztem, úgysem értenék meg, sírni sem tudtam már. Persze megkaptam, hogy megőrültem. Nem, nem őrültem meg, mondtam mindenkinek. Csak meghalt a lányom.”

Megértés és tolerancia híján a hétköznapokba visszakerülve Mária eljátszotta, hogy már jobban van. Már csak azt akarta, hogy hagyják békén – az orvosokat is utálta, akik folyton azt hajtogatták, hogy szedje a gyógyszereit.

Lehet, emiatt, vagy azért, amilyenné a felírt szerek tették, de egy nap aztán felállt, és azt mondta, ő most inkább leteszi a kábítókat, és visszamegy dolgozni.

„A dühöm nem csitult. Árgus szemekkel figyeltem még mindig a szülőket. Pláne azokat, akik türelmetlenek voltak a gyerekeikkel. Elöntötte az agyamat a lila köd. Elkezdtem esténként inni, hogy addig se érezzem, hogy létezem. Ittam, míg el nem aludtam. Egyre gyakrabban.”

A tompítás annyira „bejött”, hogy Mária csak arra ügyelt, hogy munka előtt soha ne igyon. „Ezenkívül amikor csak tehettem, a pohár fenekére néztem. Az alkohol miatt olyan embereket bántottam meg, akiket nem kellett volna. Voltak, akik megbocsátottak, és a mai napig mellettem állnak. Voltak, akik nem. Semmissé tenni azt az időszakot viszont már nem tudom.”

Mária úgy gondolja, talán enyhített volna a tragédiáján, ha a társadalom nem vetné ki magából a fájdalmat, a fájdalmát kinyilvánító embert. Ő a poklok poklát járta meg, de a többség azt várta volna, hogy tegye túl magát rajta, örüljön, hogy él. „Na, ezért is borsódzik a hátam az életkedvelő motivációs előadóktól. Ha fáj, akkor fáj, ha elnyomod, nem tűnik el.

Az isten szerelmére, meghalt a gyereked! Kimondhatod, hogy gyűlölsz, hogy dühös vagy, hogy irigykedsz, hogy rohadjon meg minden, hogy nem szívesen vagy itt. Mert ez van, ezt érzed.

Mária ma már nem iszik, nem bánt embereket, nem irigykedik, nem akarja – ahogy sötétebb napjain –, hogy más is átélje ezt a borzalmat. „Csak tűröm, és tűröm halálom napjáig a hiányt, az űrt, amit, akárki akármit mond, nem lehet pótolni. Nálam nem úgy megy ez, hogy csak meg kell fogadnom a tanácsot, hogy szüljek még egy gyereket, mert XY így csinálta. Én nem XY vagyok, hanem Mária.

Mindenki gyásza más, csak a megoldás azonos. Pontosabban az, hogy nincsen megoldás. Végig kell járni az utat. Nem lehet kikerülni.”

Mária elfogadta, hogy sosem lesz maradéktalanul boldog, szerinte aki mást mond, az hazudik. „Beszélni kell róla, ki kell mondani. Én kiírom magamból, így gyógyulok. A történetem kegyetlen, de nem én vagyok az egyetlen. Ez a fájdalom, a gyermekem halála a lelkem gyógyíthatatlan karcinómája lett.”
(Forrás: www.nlc.hu)

***

Most pedig Dénes rövid gondolatai hallgathatod meg, akit hasonló tragédia ért:

GONDOLATOK – KÉRDÉSEK

Nehéz megszólalni és bármit mondani e két történet után. Nem is akarok okoskodni.
Mondd ki, mi az, ami megérintett e két történetből?
Elfogadásról, megbékélésről, elengedésről szólnak e szavak – úgy ahogyan Mária és Dénes megélte. Mit üzennek neked az elhangzott szavak? Hogyan tekintesz ezután a saját és szeretteid életére? Van-e, amiben érdemes lenne változtatni?

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Dénes pár perces gondolatai mélyen érintenek. Annyira szépen, egyszerűen fogalmazza meg ami már rég óta engem is fogalakoztat. “….nem Őbelőle akarunk erőt meríteni, aki meg tud vigasztalni, hanem pont Őrajta kérjük számon, ami nem Tőle eredt….”- vagy bezárkózunk magunkba (mint én is) mert nem tudjuk a “miért”-eket? A magamba zárkózás – törvényszerűen – hozta magával, hogy már szégyelltem Isten elé állni, mert nem Őt kerestem, nem Hozzá fordultam. Semmit nem kértem Tőle számon, DE mégis elfordultam….. Segítségemre volt valaki, aki kézen fogva visszavezetett HOZZÁ. Hálatelt szívvel gondolok mindig azokra a beszélgetésekre!…Most már én igyekszem a környezetemben észre venni, szeretettel megközelíteni azokat az embereket – akiket kézen fogva Isten elé vezethetek.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here