Minden nap szembejön velem a csoda

0

Robi és felesége, Szilvi 12 éve házasok. Mindig is szerettetek volna gyermekeket. Ez a vágyuk azonban nem teljesen úgy valósult meg, ahogyan a közös életük elején tervezték. Azzal szembesültek ugyanis, hogy egyetlen egy próbálkozásuk sem járt sikerrel. Nézzük meg, mi is történt velük, hogyan lett aztán mégis 3 gyermekük.

Szilvi: Mindketten nagy családból származunk. Már a megismerkedésünk után arról beszélgettünk, hogy három-négy gyermeket szeretnénk majd. Esküvő után pedig izgatottan vártuk, hogy mikor fog kopogtatni a kis jövevény. Mivel 1 év elteltével sem történt semmi, felkerestük az orvost. Rendben talált mindent. Van egy autoimmun betegségem, de az elvileg nem okozhat problémát.
Ahogy telt-múlt az idő, sokat gondolkodtunk a lehetőségeken. Megvizsgáltuk a lombik programot is, hiszen az ismerősi körünkben is több baba született így, de a meggyőződésünkkel ezt nem tudtuk összeegyeztetni. Viszont nem voltunk már annyira fiatalok, ezért döntenünk kellett.

Könnyekkel átitatott, rögös utat jártunk be, de tisztában voltunk vele, hogy számos küzdelem vár még ránk. Nagyon sok „miért”-et tettünk fel a Jóistennek. Volt bennünk lázadozás.

Nőként szerettem volna megélni az anyává válás teljességét. Úgy gondoltam, ezeken a fizikai változásokon is egy nőnek át kell esnie ahhoz, hogy kiteljesedhessen az anyaságban. Erről nehéz volt lemondanom, elengednem.

Ami nehezítette a helyzetünket, hogy orvosilag soha nem lett kimondva: nem lehet gyerekünk. A teljes kivizsgáláson nem mentünk végig, mert egyes orvosi beavatkozásoknak nem akartuk kitenni magunkat.

Mire jutottatok?
Szilvi: Hosszú lelki folyamat és sok beszélgetés után úgy döntöttünk, megpróbáljuk az örökbefogadást. Úgy érzem, hogy Robi könnyebben elfogadta a döntésünket, mint ahogy számítottam rá. Tudtuk, akár éveket is várhatunk egy gyermekre, nagy a bizonytalanság, de belevágtunk.

Robi: Az én részemről ez egy folyamat volt. Sokat imádkoztunk. Elmentünk Mátraverebély-Szentkútra a jegyesek, fiatal házasok, gyermekekre vágyók búcsújára. Teljesen Istenre bíztuk, hogy vérszerinti vagy örökbefogadott gyermekkel ajándékoz-e meg minket. Vállaltuk az évekig tartó hosszú utat.

Szilvi: Döntésünket az is segítette, hogy a környezetünkben láttunk pozitív példát az örökbefogadásra.
A házasságkötés után 1,5-2 évre indítottuk el a hivatalos folyamatot, adtuk be a papírokat. Én ekkor már 35 éves voltam. Az idő szorított.
Pedagógusként mások gyermekeit tanítom, ebből is adódhatott, hogy nekem nem okozott problémát az, hogy idegen ember gyerekét neveljem majd fel.

Miként alakult kettőtök viszonya? Volt nézeteltérés, feszültség köztetek vagy teljes összhangban néztetek a jövő elé?
Robi: A közös probléma még jobban összekovácsolt minket. Mivel hamarabb és könnyebben elfogadtam az utunkat, így jobban tudtam bátorítani, erősíteni, támogatni Szilvit.

Szilvi: Robi biztatása nagyon sokat jelentett nekem. Vele így nem kellett harcolnom, elég volt saját magammal megküzdenem.

Hogy lett a 3 örökbefogadott gyermeketek? Min mentetek keresztül?
Szilvi: Amikor elhatároztuk magunkat és az örökbefogadás mellett döntöttünk 2008 decemberében, akkor mi szívvel-lélekkel erre a folyamatra koncentráltunk. Míg mások éveket várnak a gyermekre, addig mi pár hónap várakozás után szülők lettünk. A papírjaink 2009 nyarán már elkészültek, 2010 februárjában pedig már hazahozhattuk a csecsemő Ádámot.

Amíg a papírokat intéztük, tanfolyamra jártunk, addig gyorsan telt az idő. Utána azonban a várakozás időszaka nagyon kínkeserves. A pár hónap is nagyon hosszúnak tűnt, lassan telt. Mindig vártuk a telefont. Hetek teltek el és néha már kezdtünk fásulttá válni.

Ebben a feszült várakozásban volt azért segítségünk. Budapestre jártunk szülőfelkészítő tanfolyamra. Ott indítottak egy csoportot a várakozóknak, akikkel havonta egyszer tudtunk találkozni. Nekem ezek az összejövetelek nagyon sokat jelentettek. Olyan emberekkel oszthattuk meg érzéseinket, aggodalmainkat, akik hasonló cipőben jártak.

Pont vezetői pozícióba kerültem a munkahelyemen, amikor megcsörrent a telefon egy pénteki napon. Szombaton már mentünk a kórházba. Hétfőn aláírtuk a papírokat és kedden hazahoztuk a 14 napos babánkat. Ez így egy gyors „szülés” volt. Nekünk pár napunk volt arra, amire más szülő 9 hónapig tud készülni.

Szilvi

Volt „elvárásotok” az érkező gyermekkel kapcsolatban?
Robi: A gyermek nemét illetően nem volt elvárásunk, viszont mindenképpen csecsemőt, vagy legfeljebb másfél éves babát szerettünk volna. Korrigálható betegség sem volt akadály.

Szilvi: Nagy önismeretre van szükség ilyenkor is. Kérdés, mit bír az ember bevállalni. A súlyosan sérült vagy a roma származású gyermekhez nem éreztünk magunkban elég erőt. Így is nagy feladatnak bizonyult az, miként tudjuk a gyermekünk előtt felvállalni, hogy örökbefogadott.

Hogyan érkezett a második gyermek?
Szilvi: Ádám másfél éves volt, amikor vágytunk rá, hogy legyen kistestvére. Úgy gondoltuk, hogy nagy ajándék, áldás, ha nem egyedül nő fel, ezért újra elindítottuk az örökbefogadási folyamatot, megszereztük hozzá a szükséges papírokat. Közben sokat imádkoztunk és a Jóistenre bíztuk magunkat. Ha Ő jónak látja, megajándékoz egy újabb babával.

Rövidesen újra jó hírt kaptunk: ismét gyermekünk lehet. Ebben az esetben az örökbeadó édesanyja azt kérte, hogy nagyobb testvér mellé kerüljön a gyermeke. Így jöttünk mi szóba az egyesületnél. Viszont addigra már harmonikusan kialakult az apa-anya-gyerek családi élet nálunk. Felmerült bennünk, hogyan fogadjunk be egy másik környezetben született gyereket? Mennyire borítja fel a kialakult családi harmóniát?

A félelmeink ellenére mégis vágytunk a babára és igent mondtunk. Ádámmal együtt mentünk be a “testvéréért”, Mátéért a kórházba. Jó volt látni, ahogy érdeklődve nézegette.

Robi

Robi: A harmadik gyermekünk érkezése pedig már abszolút bónusz volt.
Újra beadtuk a papírokat, lesz, ami lesz jelszóval. A legjobban mi lepődtünk meg, amikor  1-2 hónap múlva jött a telefon, hogy Máténak megszületett a vérszerinti testvére, és az anyuka szeretné, ha az újszülött is hozzánk kerülne. Így érkezett meg Eszter.

Beteljesült az, amire vágytatok kezdetektől fogva?
Szilvi: Teljes mértékben. Attól kezdve, hogy hazahoztuk a babákat a kórházból, már minden ugyanaz, mint azoknál, akik a vérszerinti gyermekükkel mennek haza a szülés után. Ugyanúgy szeretjük, gondozzuk, féltjük, mint bárki más.

Hány évesek most a gyermekek? Tudják, hogy örökbefogadottak?
Szilvi: 9, 6 és fél és 5 évesek most. Igen, tudják. Fontosnak tartjuk, hogy úgy nőjenek fel, tisztában vannak azzal, örökbefogadottak. Természetesen, ezt nehéz volt elmondani.

Emlékszem, Ádám még csak 2-3 hónapos volt, amikor a térdemre ültettem, a szemébe néztem és azt mondtam: „Ádám, mi örökbe fogadtunk azért, hogy örökre szerethessünk téged!” – és közben összeszorult a torkom.

Fontosnak tartottuk, hogy bármikor kérdezhessenek erről a gyerekek és ne érezzék, hogy mi a kérdéstől zavarba jövünk. Nyílt téma legyen, ne titok, mert az mindig feszít.

Robi: Évente járunk az alapítványok által szervezett találkozókra, hogy lássák a gyermekeink, hogy vannak mások is, akik hozzájuk hasonlóan örökbefogadottak. Itt alkalmunk van más örökbefogadó szülőkkel beszélgetnünk, egymást bátoríthatjuk, tapasztalatot cserélünk.
Van egy baráti társaságunk is, akikkel minden évben elmegyünk egy hétvégére nyaralni.

Szilvi: Ádámot a Bölcső Alapítványon keresztül kaptuk, a két kicsit meg az Együtt az Életért Egyesülettől.

A gyerekek miként élik meg azt, hogy örökbefogadottak?
Szilvi: Ádám mivel már nagyobb, jobban megért dolgokat. Volt egy időszak, amikor neki segítenünk kellett, hogy ezzel kapcsolatban bátran kérdezzen, merjen megnyílni. Sikerült ezen a nehézségen túllendülnünk.

Ádám vérszerinti anyukájával nincs kapcsolatunk. Máté anyukája kérte, hogy küldjünk a gyermekről évente egyszer képet. Ezt az egyesületen keresztül tesszük meg, ők közvetítenek.

Az iskola, óvoda tudja, hogy örökbefogadottak a gyerekek?
Szilvi: Igen, tudják. Ádámnál a bölcsödében mindjárt elmondtuk, az óvodában már kicsit vártunk ezzel. Szerencsére teljesen pozitívan álltak a dologhoz minden intézményben.

Mit tanácsolnátok azoknak a szülőknek, akiknek nem születik gyermekük, hogyan álljanak az örökbefogadáshoz? Hogyan tekintsenek erre a lehetőségre?

Robi: Az első szó, ami eszembe jut, hogy hittel. Számomra nagy hit kellett ehhez a döntéshez, hiszen ez ugrás volt az ismeretlenbe.

Szilvi: Bátorságra, nyitottságra, elfogadásra van szükség. Kerüljenek kapcsolatba örökbefogadó családokkal, akiknek feltehetik kérdéseiket, beszélhetnek félelmeikről. Szerezzenek információkat, melyek segítségével eloszlathatják az aggodalmaikat. Látni kell, hogy nem egy különleges dolog az örökbefogadás.

Az emberek gyakran attól is félnek, vajon milyen „rossz” géneket hoznak majd magukkal a gyermekek, milyen képességekkel, adottságokkal vagy éppen negatív tulajdonságokkal fognak rendelkezni. Ti hogy voltatok ezzel?
Szilvi: Ismerünk egy baráti családot, ahol a szülők csendesek, visszahúzódóak, nyugodt beállítottságúak. Az örökbefogadott gyermekük viszont vehemens, mozgékony.
Beszélgettem az anyukával, aki nagyon jól kezeli ezt a helyzetet: nem problémát lát benne, hanem rendkívül pozitívan áll hozzá és ajándéknak éli meg. Azt mondta: nem véletlen, hogy ilyen vérmérsékletű gyermeket kaptak. Kimozdítja legalább őket a csigaházukból és ezért hálásak. Persze, megvannak a mindennapok nehézségei, de emellett a szülők személyiségére jó hatással van a csemete.

Megosztok egy saját élményt: Az életem szerves része a zene. Minden szülő örül, ha a gyermeke hasonló dolgokban jó, mint amiben ő is, és örökli a pozitív adottságait. Mit ad Isten, az egyik gyermekünknek kiváló hallása és zenei tehetsége van, pedig nem is vérszerinti a csemeténk. Kívánhatnék ennél többet?

Robi: Ebből is látszik, hogy nem véletlen, hogy egy gyermek – legyen az vérszerinti, vagy örökbefogadott -, hová kerül. A Jóisten ezt odafentről szépen elrendezi.
Természetes, hogy vannak félelmek. A tanfolyam, a felkészülés mind segíti az aggodalmak leküzdését.
A papír megszerzése lehetőség az örökbefogadásra, de nem kötelező élni vele. Tehát, van lehetőség arra, hogy meggondolja magát a házaspár, akár még a kórházban is. Ha belül azt érzik, hogy nem fog ez nekik menni, akkor nem is szabad belevágni.

Szilvi: Azt tapasztalom az említett alapítványi, egyesületi találkozókon, hogy az örökbefogadott gyerekek külsőre is hasonlóvá válnak a befogadó szüleikhez. Ez döbbenetes. Ebben már nekünk is volt részünk. Ismerősök nem akarták elhinni, hogy örökbefogadott az egyik gyermekünk, mert annyira hasonlít ránk.

Úgy érzékelem, abból, amit elmondtatok, hogy a nyitottság a kulcsa sok mindennek. Az ember hajlamos rá, hogy a maga kis világában éljen. Nehéz kilépnünk a komfortzónánkból. A ti esetetekben a hit sokat segített és segít. Engedtétek, hogy az történjen veletek, aminek történnie kell.  Az örökbefogadás annak való, aki legalább abban hisz, hogy semmi sem történik véletlenül az életben.
Szeretnétek-e még gyermeket?
Robi: Én még nem zártam le a kérdést. Viszont jelen helyzetünkben most nem tudnánk újabb gyermeket örökbe fogadni. Hogy mit hoz a jövő, azt még nem tudjuk.

Szilvi: Szoktuk beszélni, hogy a gyermekeink nevének kezdőbetűjéből kijönne az “Ámen” szó. Már csak az „n” betű hiányzik. Mi nagyon boldogok vagyunk a három gyermekünkkel. Nem zárkózunk el, de nem is teszünk konkrét lépéseket most a negyedik gyermekért.

Milyen embernek tartjátok magatokat?
Szilvi: Családcentrikusnak tartom magam és végtelenül hiszek a jóban.

Robi: Zárkózott típus vagyok. Az ismeretlen felé nehezen nyitok. Ezért is érdekes számomra, hogyan tudtam ilyen könnyen ráadni a fejem.

Sokszor megtapasztaltam az életemben, ha nehézség, félelem adódik, akkor nem szabad megállni, hanem tovább kell menni.

A belső szorongásom, félelmeim miatt inkább meghátrálnék, de ennek ellenére menni kell tovább. Nagy hitet is érzek magamban, amely segít túllépni a zárkózottságomon, ami tovább lendít az akadályon.

Szilvi: Ilyen szempontból tűz és víz vagyunk. Én nem félek az ismeretlentől. Sokszor a „tudatlanok” bátorságával megyek bele az új dolgokba.

Hiszek abban, hogy jól fognak a dolgok alakulni. Ami történik, az a javamra fog válni.

A férjem, zárkózottsága ellenére, teljes mellszélességgel benne volt ebben a „kalandban”.

Robi: Azért akadtak olyan telefonok, amelyektől féltem. Pont egy ilyen hívásnak volt köszönhető, hogy lett nekünk Ádám. A telefonhívásnál nagyon féltem, izgultam, de muszáj volt megtenni. A Jóisten pedig ott volt akkor velem, a tenyerén tartott.

Szilvi: Ez a telefonbeszélgetés egy kis fájdalomból született. Már több hónap eltelt a papírok beadása óta, de nem történt semmi. Felhívtam egy másik egyesületet, ahol közölték velem, hogy a várólistán a négyszázadikok vagyunk. Zokogtam és arra gondoltam, hogy nekünk már sose lesz gyerekünk. Robi ezzel a lendülettel felhívta a Bölcső Alapítvány vezetőjét, hogy érdeklődjön és ezt követően érkezett Ádám.

A Jóisten kéri tőlünk a mi lépéseinket, s ha megtesszük, akkor Ő hozzáadja az Ő segítségét. A kettőből együtt tud kijönni sok szép dolog.

Mit tartotok a legfőbb értéknek az életetekben?
Robi: A hitemet és a családomat.

Szilvi: Szintén a hitemet és a családomat. A megismerkedésünkkor már láttuk, hogy teljesen más a habitusunk. Belső tulajdonságainkban, beállítottságunkban is mások vagyunk. Mégis az Istenhitünkre rá tudtuk tenni a házasságunkat, és ez a biztos tudat a nehézségekben tovább segít minket.
A megismerkedésünk sem volt már szokványos, és úgy látjuk, hogy az életünk sem az.

Robi: A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Azt tudnám javasolni azoknak a pároknak, akik hosszú ideje hiába próbálkoznak a gyermekáldással, hogy legyenek nyitottak. Ne csak az orvosokban bízzanak.
Engedjék el a saját elképzeléseiket, járjanak utána az örökbefogadásnak. Mi is szívesen segítünk, amiben csak tudunk. Szilvi elvégzett egy mentorképzőt, így szakmai szempontból is jobban tudunk támasza lenni az érdeklődőknek. Látjuk a környezetünkben, hogy sokaknak nem sikerül a gyermekáldás, de nem is lépnek az örökbefogadás útjára. Ezt fájdalmasan élem meg, hogy nem vesznek igénybe segítséget.

Szilvi: Ahogy a gyermekeimet látom, minden nap szembejön velem a csoda. Mert csodák igenis vannak, még ma is!


Érdemes megnézni az interjú videófelvételét, még inkább bepillantást nyerhetsz a házaspár életébe, küzdelmeibe és olyan epizódokat is megosztanak velünk, amit most nem tudtunk leírni:


Ha tetszett a történet, igényeld az
ÉLETUTAK ingyenes hírlevelet!

Az igényléshez kattints ide »


 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here