Mindenszentek előtt sikerült pár napra elutaznunk a családdal Pécsre. Szeretünk kirándulni, így kihasználva a jó időt, elmentünk túrázni a Jakab-hegyre, a Babás Szerkövekhez (is).
Gyönyörű volt az erdő. A fák egy része már kopaszodott, hullottak a színes falevelek és ez egészen különleges élményt jelentett számomra.
A hulló falevelekről jutott eszembe Takács János, aki a nemzeti ünnepünk kapcsán mesélte el saját történetét.
A családunk nem volt a múlt rendszer „kedvence”. Gyerekkoromban háromszor volt nálunk házkutatás. Igen, úgy ahogy a filmekben láthatod. Kisöpörtek mindent a szekrényekből. Tört minden. Én meg gyerek fejjel láttam apám és anyám szemében a rémületet, a megalázottságot. Ezeket az akciókat mindig egy ember vezette. Nevezzük Józsinak. Nagyon féltem tőle és egy haragos gyerek minden gyűlöletével néztem rá. Később apám munkahelyén tűnt fel. Apám úgy jött nyugdíja, hogy Józsi is ott volt, nem tudni milyen beosztásban.
1974 -1984-ig minden évben jelentkeztem egyetemre. A szóbelit is mindig jól ment, mégsem vettek fel, helyhiányra hivatkozva. Nem kommentelem.
Telt az idő, apámat eltemettem. 2006-ban egy szupermarketben dolgoztam, amikor egyszer csak negláttam Józsit. Velem szemben jött a butiksoron. Nem tudom mi történt. Cső látásom lett. Ezt az embert én most itt kibelezem, megfojtom…stb. Minden gyermeki félelmem, gyűlöletem az agyamba dörömbölt. Egyszer csak vége. Mint az őszi szél, mikor lefújja az ágról az elsárgult levelet, úgy szállt el belőlem ez a gyilkos düh, félelem. Egy szerencsétlen embert láttam.
Egymás mellé értünk. Rámnézett és megismert. Az arcán, a szemében látszott az elkeseredés és a félelem egyvelege. Magam sem tudom hogyan, de rámosolyogtam – tényleg szívből. Köszöntem, kezet fogtam vele, megkérdeztem, hogy van. Szegénykém csak makogott. Egyből elkezdett mentegetőzni. Én rászoltam „hagyja a fenébe, régen volt, én nem haragszom”.
Elköszöntem tőle. Majd besiettem a takarítószer raktárba és sírva fakadtam. Ez egy megkönnyebbült boldog ember zokogása volt. Megtanultam, mi a megbocsátás. Ember maradtam. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Akkor nagy teher jött le rólam. Azóta nem igazán tud ember megbántani.
Sokszor így vagyunk mi is a múlt dolgaival, a minket ért megbántásokkal, sérelmekkel.
Nehezen engedjük el őket őket, ahogyan a fa az elsárgult falevelet.
De ha nem tesszük meg, sosem lesz új hajtás az „águnkon”.