Vialli: Az élet csak 10 százalékban az, ami velünk történik, 90 százalékban az, ahogy reagálunk rá

0

„Amint értesültem a betegségemről, az életemnek két fő célja maradt. Túlélni a szüleimet, hogy ne okozzak nekik fájdalmat, és a két szép lányomat az oltár elé vezetni.” Aki olvasta az 57 esztendős Gianluca Vialli fenti mondatait, az aligha tudta a foci-Eb olasz góljait úgy figyelni, hogy azok után ne rögtön az ő arcát és örömét keresse a tévéközvetítésben. Vialliról a Képmás.hu oldalán olvastam ezt a szívbemarkoló cikket.

Viallit Roberto Mancini szövetségi kapitány azt követően vette maga mellé csapatvezetőnek, hogy barátja 2017 óta kétszer győzte le a hasnyálmirigyrákot. Fényűző körülmények között felnőve is példát mutatott – küzdeni tudásból.

„Amint értesültem a betegségemről, az életemnek két fő célja maradt. Túlélni a szüleimet, hogy ne okozzak nekik fájdalmat, és a két szép lányomat az oltár elé vezetni.” Aki olvasta az 57 esztendős Gianluca Vialli fenti mondatait, az aligha tudta a foci-Eb olasz góljait úgy figyelni, hogy azok után ne rögtön az ő arcát és örömét keresse a tévéközvetítésben. Viallit Roberto Mancini szövetségi kapitány azt követően vette maga mellé csapatvezetőnek, hogy barátja 2017 óta kétszer győzte le a hasnyálmirigyrákot. Fényűző körülmények között felnőve is példát mutatott – küzdeni tudásból.

A pályán a maihoz képest fordított volt a felállás: inkább Mancini szolgálta ki Viallit gólpasszokkal, míg most Vialli a jobb keze Mancininek. Játékosként az olasz válogatottal így sem sikerült soha Európa- vagy világbajnokságot nyerniük. Utoljára 1992-ben léptek együtt pályára.

Közel három évtized elteltével ismét egymásra találtak – és ez az egymásra találás mindkettőjüknek ajándék. Mancini a testvérének tekinti Viallit, Vialli pedig a hősének Mancinit, noha Gianluca vívta a heroikusabb küzdelmet az elmúlt években. Ezzel (is) válhatott a friss Európa-bajnok közösség példaképévé. „Mindig mindenki kemény fickónak tartott. Amikor diagnosztizálták nálam a gyilkos kórt, nem akartam, hogy gyengének lássanak, 12 hónapon át titkoltam. Pulóvert viseltem az ingem alatt, hogy ne tűnjön fel, mennyire lefogytam. Ma már büszkén mutatom a műtéti hegeimet annak jeleként, amit átéltem” – vallotta egy interjúban, amit könnyek között adott a The Guardiannek, ám mindjárt hozzátette: „Most már tudom, hogy ki kell engednem a fájdalmat.

Korábban nem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, bent tartottam a dolgokat, ami nem helyes. Ma ahányszor sírni akarok, sírok is. Nem szégyellem. Amin pedig nevetni akarok, azon nevetek. Utána jobban érzem magam”.

A legagresszívebb rákok egyikén így sem sikerült egyszerre felülkerekednie, mert a betegség rövid idő után visszatért. Angol nyelven kiadott könyvében azt írja, hogy a küzdelemben sokat segített a sportolói múltja. Célokat tűzött ki, ez a szó – „Goals”, ami gólokat is jelent– lett a könyve címe is. Mikor lesz a műtét, meddig tart a kemoterápia – mindent számokban, határidőkben mért. 2019 márciusában tudta meg, hogy az ellenség visszatért, akkor azt kérdezte magától: „Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod?”. És a második csatát valóban keményebbnek is élte meg. Bár ahogy ő fogalmaz, sosem harcként tekintett az élethelyzetére, mert úgy az ellenség túl félelmetesnek tűnt volna. Inkább afféle utazásként a terápiás állomások között egy nem kívánt útitárssal, remélve, hogy az nála előbb unja meg az utat és kiszáll. 2019 decemberében nyilvánították gyógyultnak, de háromhavonta ellenőrzik.

Életszemlélete alapjaiban változott meg, a legfontosabb mottója az lett, hogy „az élet csak 10 százalékban az, ami velünk történik, 90 százalékban az, ahogy reagálunk rá”. Szorong, hogy nem esik-e vissza (gyomor- vagy fejfájásnál az első gondolata: „Istenem, ugye nem jött vissza?”), de több időt tölt hálával a családja, az orvosai felé. Azt mondja, amikor mégis negatív gondolatai támadnak, elcsípi őket és leszámol velük. A szerepe az olasz csapat mellett éppen a pozitív szemlélet átadása is.

A játékosok nem is titkolják, mennyit jelent nekik Vialli – jóval többet, mint egyszerű stábtag a főnök Mancini mellett. Inspiráló szimbóluma a nemzeti csapatnak, aki a puszta jelenlétével a sport nagy értékeit, a küzdőszellemet és az állhatatosságot testesíti meg.

Amikor a döntőn fontos gólt szerző Leonardo Bonucci azt mondta: a sikereik titka, hogy megtanultak szenvedni, sokak szerint Viallira is utalt. Érte is hajtottak az Eb-n, hogy minél többször láthassák ünnepelni. A szurkolók a gólok után összeölelkező Manciniben és Vialliban azt a két fiatalt látták, akik anno huszonévesen is együtt örültek a góljaiknak, és Vialli is azt vallotta: egy kicsit a fiatalságát éli újra a barátja oldalán. Még úgy is, hogy fizikailag már nem a régi, az izmai helyett a sebeit méregeti.

Nemcsak az olasz futball, a sok mindenen átsegítő sport nagykövete is lett mostani pozíciójában. Az, hogy a döntő előtt két nappal a csapat jelenlétében fújhatta el a gyertyákat az 57. születésnapi tortáján, leírhatatlanul sokat jelentett neki. Rendre megnevettette a többieket is, sőt a kabalájukká vált. Az első győztes meccsük előtt majdnem nélküle indult el a csapatbusz a stadionba, csak miután utánuk szaladt, vették fel, mint egy stoppost. Onnantól babonából az összes helyszínen eljátszották – már szándékosan – ugyanezt: Vialli mindig száz méteren át szaladt a busz után, mire felvették. Ezek a futások szerencsét hoztak végül.

Forrás: Képmás.hu – Dr. Szász Adrián

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here