Életveszélyes állapotban vagyok. De már annyiszor voltam, hogy nem tud igazán megrémíteni. Amikor meghallottam, és tudatosult az elmémben, a szívemben a hír, zokogtam, és azt hajtogattam megállás nélkül, hogy én ezt az egészet nem bírom ki még egyszer! Képtelen vagyok végigcsinálni. Vége, ennyi, nincs tovább – vallotta Sallai Zsuzsi ultrafutó Kosztin Emesének, a Képmás magazin munkatársának.
– Idén negyven éve határozzák meg az életemet az orvosok, kórházak, az életért küzdő állapotok. Úgy éreztem, nincs több erőm. De félelem nem, sokkal inkább fáradtság és keserűség járt át. És harag, mérhetetlen düh, hogy itt most megint, újra, belekerülök az élet legsötétebb bugyraiba, a kiszámíthatatlan, pusztító mélységbe – amit sajnos már jól ismertem.
A diagnózis előtt energikus voltam, tele tettvággyal. Hét éve futok. Eljutottam a 100 km-ig, és egy év választott el a Balaton körbefutásától. Zubogott bennem a segíteni akarás, hogy másokat minél jobban inspiráljak az életemmel. Mindenkinek mindent elintéztem, mindenért ugrottam, bármikor hívhattak, tényleg 0-24-ben elérhető voltam bárkinek, nem csak a családomnak. A versenyszervezés az életem részévé vált. De most el vagyok csendesedve, illetve, érdekes módon, tavaly óta egyre csendesebbé válok.
2020 nyarán kezdett körbeölelni egy különös érzés: egyre kevesebbet írtam, még többet figyeltem befelé, és inkább hallgattam, mint beszéltem. Ha az ember mindig csak ad, abból előbb-utóbb kimerülés lesz, és ha magadtól nem állsz meg, nem lassítasz, megállítanak másként, például „odafentről”.
De az eddigi letérdeléseimhez képest most sokkal-sokkal mélyebbre kell borulnom… és elfogadnom – már ha el lehet – minden olyan fájdalmat és folyamatot a betegségem kapcsán, amit nem akarok.
Futóként nem mozogni, huszonnégy órát feküdni, kiszolgáltatottá válni, mint egy csecsemő, és mindeközben hangtalanul üvölteni befelé, dolgozni magadon, tanulni a béke, az önfegyelem és az elfogadás komoly, valódi tartalmát – főleg ebben a covidos időben, ahol az ölelés, a testi érintkezés is halálos lehet a számomra… Pedig végtelenül vágyom az érintésre, a puszta érzésre, hogy érzek, hogy érezlek, hogy vagyok. Hiszek Benjamin Franklin szavaiban: „Ami fáj, az nevel.” Ahogy abban is, hogy „a ki nem mondott mély fájdalmak gyökeret vernek az emberben, amit észrevétlenül tűrünk, és amikor már tünet van, a szervezet megoldásba fordult.” Három hetente, nagy dózisban kapok kemoterápiát, és minden kezelés után csak a következő lépésre koncentrálunk. Kérdeztem az orvosom, hogy ez így reménytelen? De ő azt mondta, ilyet nem mondunk!
Mindenemet oda kell adnom, de szó szerint. A kiszolgáltatottság véglete vagyok. Öltöztetnek, fürdetnek, mivel még a zuhany kapcsolóját sincs erőm felhúzni a csapon… Az elején, amikor ezek a tünetek úgymond újak voltak, egy este azt mondtam a férjemnek: „Kérlek, ha bármi kritikus helyzet áll fenn, ne vigyél be a kórházba, nem akarok ott meghalni!” Biztosított róla, hogy a kezében fogom lehunyni a szemem. Mert az ő arcát akarom látni utoljára!
A folyamatos kezelések miatt rettentően legyengültem, és nagyon megváltozott a külsőm. Amikor tükörbe nézek, felismerhetetlen vagyok magamnak. Megijedek a tükörképemtől, és attól, ami még rám vár… Amikor bementem a parókaboltba, és mutattam a régi fényképem, hogy egy ehhez hasonlót szeretnék, szíven vágott az érzés, hogy mennyire szerettem azt a Zsuzsit, aki voltam, aki futott. Most pedig félek a tükörtől, mert egy olyan valaki néz vissza rám belőle, akit nem ismerek, aki nem az a Zsuzsi, akit mára nagyon is megszerettem, ez a mostani nem én vagyok.
Hat hónappal ezelőtt, amikor az orvos megtiltotta, hogy fussak, „Most már egy métert sem!”, akkor meginogtam. Felmerült bennem a gondolat, hogy ezt így nem érdemes folytatni.
Kétszer volt ilyen az életemben, egyszer fiatal lánykoromban, amikor tizenkilenc évesen nyugdíjba akartak küldeni, amikor a restaurálást és a teljes szakmai fejlődésemet kellett elengednem, és most, hogy megint el kell engednem a számomra legkedvesebb, legfontosabb tevékenységet, amitől teljesnek érezhettem magam.
Ezt talán csak az érti meg, aki közelebbről ismer, vagy azok, akik mérhetetlen szenvedéllyel szeretnek valamit, amiről úgy érzik, anélkül üres lenne az életük.
Könnyűnek érzem magam, mégis ökölbe szorul a kezem, miközben feltétel nélküli bizalommal engedem magamba a folyadékot, amelynek cseppjei dobütésként visszhangzanak a fülemben. Négy órája ülök itt. Még egy óra, és elfogy az utolsó csepp is. A sejtjeimbe hatol. Behunyom a szemem, és valahol nagyon messze járok. Eszembe jutnak mondatok: „Soha ne hagyd, hogy egy probléma megoldása fontosabb legyen, mint szeretni egy embert!” 2008 óta ez egy meghatározó mondat a számomra, akárcsak az, ami tizenhárom éves korom óta kísér: „Legyen meg a Te akaratod!”
Negyven éve mindennap úgy kelek fel, hogy „De jó! Van egy újabb napom!” Ez most még jobban felerősödött, bár azt hittem, ennél már nem lehet erősebb…
Érzem, nem vagyok egyedül. Isten itt van bennem. Sőt, hirtelen azt érzem, hogy minden létező bennünk van. Semmi nincs kívül. Az egész életem, az emlékeim, az élményeim, az arcvonásaitok… a tetteitek, a szavaitok. Nem szabad elengednem őket, nem szabad elengednem a szeretetet. És rendületlenül hiszem, mert hinni akarom, hogy ismét „Visszadobnak!”
Kérjük mindazokat, akik tudnak segíteni, támogassák Zsuzsát „Visszadobtak” című könyve megvételével: http://pomazifutobajnokokse.hu/hu/konyv/
Forrás: Képmás.hu / Fotó: Kosztin Emese
Ha tetszett, ajánld másnak is a cikket!